Szabó Kila Margit: Vártalak
Letörött a sötét felhők kemény körme,
a fény szivárvány fátyla hullott a földre.
Tavaszodik,sár,víz,a kátyú kotyvalék,
Tócsatavacskákban nincs didergő jég.
Megitta felhők könnyét a bánatos nap,
Időn túl vágyakozva Téged vártalak.
Lüktető szív ring, verejtékét lenyaltam,
vacogott lelkem, ölelésed akartam.
Fellobbant a tekinteted fényén a láng,
hajad selymes, szőke,elhozta a glóriát,
úgy néztelek megkövülten,mint kandeláber,
forrong testem, vágyam olyan, mint a kráter.
Kondra Katalin: Szenvedély
Letörött reményembe váj az idő körme,
a fény mind eltűnt, sötét jött a földre.
Tavaszodik? Sós könnyem kotyvalék,
tócsatavacskákban páráll akár a jég.
Megitta erőmet mind a kelőnap,
Időn, téren túl rendületlen vártalak.
Lüktető ajkad harmatját lenyaltam,
vacogott testem, s mind jobban akartam.
Fellobbant hirtelen bennünk a régi láng,
hajad font körém szikrázó glóriát,
úgy ég, lobog, akár a kandeláber,
forrong vérünk s elnyel magával a kráter.
Hanyecz István (shf): Szerelmet hozó Tavasz
Letörött az oroszlán megkopott körme,
a fény erősödő sugarat vet földre.
Tavaszodik vadon, tűnőben kotyvalék,
tócsatavacskákban gyérül már téli jég.
Megitta jégnek hűs vizét a déli nap,
Időn már túlhaladtál, nagyon vártalak.
Lüktető vérem pezseg újfent, lenyaltam,
vacogott egész énem, tavaszt akartam.
Fellobbant szerelmem, perzsel ifjonti láng,
hajad csillog e fényben, tükröz glóriát,
úgy ragyog éjben, mint örök kandeláber,
forrong heves szerelmünk, mint kitört kráter.
Szabó Kila Margit: Izzó parázs
Letörött a vad villámok éles körme,
a fény sötét színű tükrét veti a földre.
Tavaszodik, sárcsipkés mocsok kotyvalék,
tócsatavacskákban már nem reszket a jég.
Megitta mézédes vágyak borát a nap.
Időn túl, epekedő vággyal, úgy vártalak.
Lüktető szívem forró vérét lenyaltam,
vacogott testem, csókod ízét úgy akartam.
Fellobbant izzó parazsán a láng,
hajad ékes koronája elhozta a glóriát,
úgy szobor testtel voltam, mint kandeláber,
forrong a vérem tüze, lelkem ég, mint kráter.
Viemann László: Gyűlők körme
Letörött a Koppenhágen gyűlők körme,
a fény mit hirdettek, napsugár a földre.
Tavaszodik embertől az már kotyvalék,
tócsatavacskákban nem víz van hanem jég.
Megitta szociális eszüket a nap,
Időn, amit várnak már az csak, vártalak.
Lüktető izzadságot ezzel lenyaltam,
vacogott a fog mert meleget akartam.
Fellobbant kályhámban az érted forró láng,
hajad pedig csillog havazott glóriát,
úgy ékeskedik Karácsony-kandeláber,
forrong a nép készülődik mint a kráter.
Szabóné Horváth Anna: Ölelőn
Letörött nap ujjának sárga körme,
a fény szertehullott a fagyos földre.
Tavaszodik, olvad már a kotyvalék,
Tócsatavacskákban nem kuporog jég.
Megitta perceinek rőt levét a nap,
Időn túl is kitartóan vártalak.
Lüktető szívem gyűrt sebét lenyaltam,
vacogott ajkam, de csókod akartam.
Fellobbant bennem a szerelem-láng,
hajad köré képzeltem fény-glóriát,
úgy lobogott, akár a kandeláber,
forrong bennem pöfögő vulkán-kráter.
Szabóné Horváth Anna: Perzselés
Letörött a felhő pajzsának kemény körme,
a fény leszökött meleg csókjával a földre.
Tavaszodik, hó alatt gyűlik a kotyvalék,
tócsatavacskákban távozó vendég a jég.
Megitta színtelen, hideg vércseppjét a nap,
időn bimbódzó szívemmel egyre vártalak.
Lüktető ajkamról csókod ízét lenyaltam,
vacogott testem, de szerelmed úgy akartam.
Fellobbant vérem, mint eget hajszoló vad láng,
hajad bíbora sugárzott felém glóriát,
úgy álltam mozdulatlan mint egy kandeláber,
forrong bennem az érzés, mint izzó kráter.
És íme az eredeti vers:
Péter Erika: Tavaszi nyitány
Letörött a fagy kék körme,
a fény meleget hint a földre.
Tavaszodik, olvad a zagyva kotyvalék,
tócsatavacskákban csónakázik a jég.
Megitta a jeget a nap,
Időn, s határon túl már vártalak.
Lüktető arcodra hó hullott, lenyaltam,
vacogott a vérem , borzongni akartam.
Fellobbant a szerelmi láng,
hajad havába font glóriát,
úgy ragyog, mint gyémánt, kecses kandeláber,
forrong, mint az arany tavaszéji kráter.