Szabóné Horváth Anna: Fényre éhesen
Állt ifjan, ágaskodón a cserépben,
Növekedett kíváncsian, serényen.
Az üde, kivirult eget kereste,
De a kaktusz árnyékában nem lelte.
Hát erőt vett magán, sóhajtva nagyot,
Tett akrobatikus körfordulatot,
S végre karjával csiklandta a Napot,
S önfeledten fényében vigadozott.
De jólétébe szólt egy kis probléma.
Véget ért vigadalma.
Lekonyult minden egyes levél rajta,
Elfogyott az éltető víz alatta.
Szegény fácska mit tegyen, mihez kezdjen?
Bánatában sorvadoznia kelljen?
Fájdalmában hatalmasat sikított,
Amit gondatlan gazdája meghallott.
Megöntözte, de már minden hiába,
A kis kiszáradt lelkű fa megbánta.
A vízben részeg emberként tocsogott,
Az összes lesárgult lombja lehullott.
Így reszketett ruhátlanul, meztelen,
Egy rosszkedvű, fázós szürke reggelen.
Bizony pironkodva szégyellte magát,
S takargatta nem kívánt pucérságát.
A kaktusz számtalan szép bimbót hozott,
S másnap már csupasz teste elé futott.
Ott szőrrel borította, s ajánlott békét
És az ifjú fa visszanyerte fényét.
Schvalm Rózsa: Egy kaktusz élete
Állt a szoba sarkában cserépben,
növekedett a kaktusz serényen.
Az üde hajtás a fényt kereste,
de bármerre tekintett,nem lelte.
Hát gondolt egy merészet és nagyot,
tett egy gyors sorsdöntő fordulatot,
s végre megláthatta már a napot,
s önfeledten most már vigadozott.
De adódott egy újabb probléma,
véget ért a kaktusz vigadalma.
Lekonyult a szúrós tüske rajta,
elfogyott a nedvesség alatta.
Szegény nem tudta,hogy mihez kezdjen,
bánatában halni jaj ne kelljen.
Fájdalmában egy nagyot sikított,
amit a ház asszonya meghallott
Megöntözte, de sajnos hiába.
A kis kaktusz hangját már megbánta,
a vízben elázottan tocsogott,
az összes szúrós tüskéje lehullott.
Így már tökéletesen meztelen,
egy tavaszi napfényes reggelen,
bizony nagyon elszégyellte magát
s takargatta teljes pucérságát.
A kaktusz üde hajtást hozott
s másnapra az ablakpárkányra futott.
Ott nyugalmat lelt és teljes békét,
és az ablakból látja a nap fényét.
Viemann László: Hervadó csemete fenyőm
Állt csemete fenyőm cserépben,
Növekedett lassan serényen.
Az üde, ő anyját kereste,
De hiába ám őt nem lelte.
Hát leszek az, nevettem nagyot,
Tett gondozásom fordulatot
S végre szívta velem a Napot
S önfeledten ő vigadozott.
De jött vele egy más probléma.
Véget vetett a vigadalma.
Lekonyult a friss hajtás rajta,
Elfogyott a tápja alatta.
Szegény így kérlelte, mit kezdjen?
Bánatában tenni mit kelljen?
Fájdalmában talán sikított,
Amit más növény tán meghallott.
Megöntözte anyja hiába,
A kis fenyő azt is megbánta.
A vízben fulladt és tocsogott,
Az összes tűje meg lehullott.
Így anyja látta őt meztelen,
Egy nagy zsákföld kell, e reggelen.
Bizony úgy feléleszti magát
S takargatta pucérságát.
A kaktusz táp is földből hozott
S másnap az anyja bizony futott.
Ott kért a növényétől békét
És az biztos lesi majd fényét.
Szabó Kila Margit: Kaktusz sóhaja
Állt büszkén, a sarokban, a cserépben,
Növekedett, nyújtózkodott serényen.
Az üde zöld kaktusz, napfényt kereste,
De árnyékos szobában azt nem lelte.
Hát sóhajtozott, nyújtózott egy nagyot,
Tett egy óriási, nagy fordulatot
S végre sikerült, meglelte a Napot
S önfeledten, fényárban, vigadozott.
De az árnyékos helyen lett probléma.
Véget ért a fénymámor vigadalma.
Lekonyult az összes szár, levél, rajta,
Elfogyott az ívó vize, alatta.
Szegény kaktusz, szomjával mihez kezdjen?
Bánatában könnyezni, sírni kelljen?
Fájdalmában keservesen sikított,
Amit gondatlan asszonya meghallott.
Megöntözte, de sajnos későn, hiába,
A kis büszke fa kiszáradt, megbánta.
A vízben cseréppel együtt tocsogott,
Az összes hervadt tüskéje lehullott.
Így lett kopasz, ruhátlan és meztelen,
Egy szép, fehér, havas, téli reggelen.
Bizony bánatosan szégyellte magát
S takargatta meztelen pucérságát.
A kaktusz számtalan sok bimbót hozott
S másnap a szobának falára futott.
Ott a napsugár, fény, meghozta a békét
És az virágos, látja a Nap fényét.
Kondra Katalin: Virágszerelem
Állt a virágom mázas cserépben,
Növekedett buzgón, serényen.
Az üde látványát szemem kereste,
De szépségének nyomait se lelte.
Hát, gondoltam akkor egy nagyot,
Tettem feléje egy lépésfordulatot
S végre megláttam rajta a Napot
S önfeledten lelkem vigadozott.
De azután jött a sok probléma.
Véget ért e napnak vigadalma.
Lekonyult a sok bársonyszirom rajta,
Elfogyott ereje, szikkadt a föld alatta.
Szegény feje, most mihez kezdjen?
Bánatában így most kinek kelljen?
Fájdalmában hangtalan sikított,
Amit a felhőcske odakint meghallott.
Megöntözte virágom és nem hiába,
A kis fokföldi sikolyát megbánta.
A vízben vékony gyökere tocsogott,
Az összes elszáradt levele lehullott.
Így állt ott félig csupasz-meztelen,
Egyszer magához tért egy hűvös reggelen.
Bizony nem sajnáltatta többé magát
S takargatta szirmaival a pucérságát.
A kaktusz pedig, mit párom hozott
S másnapra hajtása fokföldire futott.
Ott lelt megnyugvást, örök békét
És az megőrizte szépségének fényét.
És íme az eredeti vers:
Dina: A kaktusz
Állt egy kaktusz a cserépben,
Növekedett szépen, serényen.
Az üde napfényt kereste,
De mindhiába, nem lelte.
Hát gondolt egyszer egy nagyot,
Tett hát egy nagy fordulatot
S végre meglelte ő a Napot
S önfeledten vigadozott.
De jött egy újabb probléma.
Véget ért a vigadalma.
Lekonyult a tüske rajta,
Elfogyott a víz alatta.
Szegény kaktusz, mihez kezdjen?
Bánatában útra kelljen?
Fájdalmában sikított,
Amit gazdája meghallott.
Megöntözte, de hiába,
A kis kaktusz már megbánta.
A vízben térdig tocsogott,
Az összes tüskéje lehullott.
Így maradt hát ő meztelen,
Egy szép, nyári reggelen.
Bizony, elszégyellte magát
S takargatta pucérságát.
A kaktusz komoly döntést hozott
S másnap a sivatagig futott.
Ott végre meglelte a békét
És az áldott Nap fényét.