|
-
- Szabó Gitta: A mogyorófa álma
Áll a mezőn, magányosan egy öreg mogyorófa. Még csemetekorában,
törzse kettévált, s mintha ikrek lennének, úgy nőttek tovább. Majd az
idő múlásával, hogy a fa szét ne hasadjon, a törzs részek
egybefonódtak, mint a lián indái összekapaszkodtak.
Ha most valaki nézné, szemei, elé tárulna az öreg mozdulatlan fa szíve, lelke.
Régebben, míg ifjabb volt, a törzsek, alkotta szívben, vígan játszott
a napsugár, és madarak fészkei díszítették, melyekben fiókák
tátogatták hatalmasra nyitott csőrüket.
De ma már, elszáradt gallyaival űz csúnya tréfát a tavaszi szellő
úrfi. Próbálkozik minél többet letörni.
— Incselkedj csak!— gondolta magában a fa.— Majd meglepődsz, ha még
maradék nedveimből újra kifakadnak rügyeim, és friss vesszők serkennek!
A szél után esni kezdett a langyos tavaszi eső. Nyomában a faágak
nedvesen csillogtak, és bódító illat lengte be az egész tájat. A szél
már hiába igyekezett tördelni a gallyakat. Azok magukba szívták az
éltető vizet, és úgy hajladoztak, mint új korukban.
A mogyorófa boldogan nyújtózott az ég felé.
— De jól jött ez a kis segítség! — sóhajtotta.
Megrázta magát, és a már zöld fűpázsitra hulló esőcseppekben a Nap
fénye megtört, és csodálatos szivárványt hozott létre.
— De szép!— sóhajtott megint a fa.— Érzem, itt a tavasz! Érzem,
tagjaimban a kikeletet! Érzem, amint az erőm visszatér! De, jaj! Olyan
magányos vagyok!— és nagyon szomorú lett megint a mogyorófa.
Messze-távol, ahol az ég a földdel érintkezik, ott a látóhatárnál
fényesen ragyogott a Nap. Onnét a messziből világította meg a párás
levegőt, és csalogatta elő a szépséges szivárványt. Az öreg mogyorófa
is szeretett volna ismét a Nap kegyeibe férkőzni, ezért integetni
kezdett a Napnak.
— Szervusz Nap! De rég simogattál, melengettél!
A Nap, mintha értette volna a fa gondolatát, melegségével elárasztotta
az egész mezőt, ott is, ahol a fa állt. Megszárította az esőtől nedves
tájat, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve átvilágította a fa
szívét, onnét is kiszárítva a maradék nedvességet. A fán a gyönyör
hulláma futott végig. Még gyökerei is beleborzongtak.
Ágai végén pedig kipattant az első rügy, majd
hamarosan nagy zöld bimbók lepték be, és hosszan csüngő csoportos barkák
hintáztak friss vesszein.
— De gyönyörűek az ágaim!— ujjongott a mogyorófa.
Ám még mindig nem volt igazán boldog. Szeretett volna hasznos lenni.
Vágyta, hogy a madarak ismét rátaláljanak.
— Méhek, gyertek!— kiáltotta.— Vigyétek hírét az út
túloldalára is, hogy élek, még erős vagyok, és várom a madarakat!
Még tudom őket ringatni!
A méhek körbedongták a fát. A sárgásbarna barkákból
összegyűjtötték a< virágport, és vidáman zümmögve, tovaröppentek.
És a fa várt! Várt, és várt! Szép leveleket is növesztett,
mire vidáman trillázva megjelent az első pacsirta. És a fa szíve nagyot
dobbant!
— Végre!
A pacsirta csőrében egy kicsinyke szalmaszállal közeledett felé, majd
megpihent a törzsek biztonságában. Édes terhét letette, s tovarepült.
De nem maradt sokáig távol…
Az anya szeme könnybe lábadt, mire idáig ért a mesélésben.
Gyermeke csodálkozva nézett rá.
— Mamika! Miért sírsz?
— Csak, olyan megható ez a mese!— válaszolta
megnyugtatva kicsinyét, de közben arra gondolt, Ő az a magányos mogyorófa.
De vajon az ő vágyai is teljesülnek, vagy csak vágyak maradnak!? Szíve nagyot
dobbant, amikor távoli kedvesére gondolt, aki, ha beszélgetni tudott
vele, fényt és reményt vitt sivár életébe…
2006.04.06
|
