|
-
-
8 szót emeltünk ki Végh Sándor: Hajnal című verséből.
A szavak a következők:
Hideg
mozdony
óceán
gyertya
nedves
hiteget
kérdezi
teszem.
-
- Áné Ági: Hűvös hajnal
Hideg hajnal hófödte hegyen.
Óceán orcáimra ontja
nedves páráját, belep engem.
Hiteget a hegy magas orma.
Mozdony fütyül közeli sínen.
Kérdezni régen kellett volna:
vajon amit végzek, jól teszem?
Szobámban gyertya égett volna
Érted: mert hiányzol, kedvesem.
Úgy volt, hogy kijárunk majd sorra
sós és homokos partra ketten.
Lenézne ránk a hegynek csúcsa,
nekünk sípolna vonat, hiszen
együtt készülnénk a holnapra.
-
- Mimangi: Gyertyafényben
Hideg tartóban gyertya pislákol
Egy szálvirág fényébe árnyékol
Nedves szirmaival félve integet
Hajnalig esti reménnyel hiteget
Alkony kérdez, de lágyzene szól
Nyugodt szépsége akármit titkol
Csipkés óceánban oszlik széjjel
Mikor hold beszél a forgó széllel
Vidám napsugár is felkel reggel
Szűk púpillákra sincs tekintettel
Csillámos gyertyacsonk fényére
Mosolyt tesz a szétfoszló estére
-
- Molnár Szilvia: Medúzaidő
óceánná lett
gyertyám hidege
kenyér karéjban
marékban pityereg
hiteget az idő
lomha csusszanással
nedves kebelébe tömne
loncsos szájjal
éjjelre csókolna
kérdezi hogy vagyok
pedig jól tudja
elvesztem rég
2006. X. 18.
-
- Móricz Eszter: Tenger
A gyertya lángja
nem melegít.
Itt hideg van.
Nedves-ködös szél
fúj az óceán felől.
Gyertyám melege
csak hiteget.
A mozdony kürtje
lázasan kérdezi:
-- mikor jössz velem?
Gyere, hagyj itt mindent,
tengert, hideget!
Hisz nem láthatod,
akkor miért maradj?
-
- Péter Erika: Lemondás
Hajnaltájt egy mozdony üvölt.
Fülembe a hideg süvölt.
Szél söpri a síneket.
Ígéret nem hiteget.
Kopott cipőm dértől nedves.
Szívem szűk torkomban verdes.
Hátam a sínre teszem.
Elengedted hát kezem…
Ablakomban ég a gyertya,
s egy picinyke női herma néz reám.
S a ház mögött ott kandikál az óceán.
(2006-10-20)
-
- Szabó Gitta: Fekete mozdonytest
( Majd! )
Egy hideg őszi napon,
Mozdonyfüttytől hangos a peron,
Szívem bizakodóan dobban egyet,
Hisz' e hang, többé már nem hiteget.
Lelkem immár, mint háborgó óceán,
űzné, hajtaná a vonat mozdonyát,
Melynek fekete teste zakatol és pöfög,
S a síneken öregesen döcög.
Sietős az utam, haza megyek,
Hívnak távoli dombok s hegyek,
És a völgybe ágyazott falucska,
Hol szüleimmel együtt daloltam.
Most anyácskám sírjához igyekszem,
Hogy bánatom s örömöm mondjam el,
Reszkető kezemben fehér gyertya várja,
Mikor teszem végre anyám sírjára.
Az imbolygó sárga lángocska,
Anyám lelkéért lobog majd, s
Minden lobbanása egy-egy sóhaj lesz:
- Találkozunk mi még, majd odafent!
Szemeim könnyektől lesznek nedvesek,
S vörös lombú fák majd felém intenek:
- Menj nyugodtan dolgodra,
Mi őrizzük, vigyázzuk tovább Édesanyádat!
(2006-10-21)
|
