Szó-szövő 2.

Öldöklöm.
Ilyen vagyok. Gyilkos, aki mindenkit szeret,
gyilkos akit mindenki szeret.

Lelkem:
galamb-lélek.
Béke pora leng körül, mikor elengedem a szenvedő lelkeket.
Ez a munkám. Gyilkolok.
Szegényt, gazdagot, öreget, fiatalt, újjáéledt embert,
meg nem született csecsemőt.

Félnek tőlem.
Ó, Istenem, hogy rettegnek.
De aztán megnyugszanak, és velem jönnek.
Lelkész vagyok, az Úr lelkésze.
Csak nem Életet hirdetek hanem Halált.
Hiszem, és hisznek bennem.
Imádkoznak hozzám, és én meghallgatom az imákat.
Nálam nem számítanak a hibák, a bűnök.
Előttem mindenki egyenlő.
Egyenlően halott.

Munkámat végző angyal vagyok.
Csak a ruhám fekete, és a glóriám poros.
Nincsenek szárnyaim, az éjszakai széllel száguldok.
Sosem szerettem ott fent. Túl nagy volt a béke, a fény.
Itt lent most boldog vagyok.
Dolgomat végzem, senki nem zavar,
nem kérik számon, és ha számon kérik is hiába,
hogy mikor kinél és miért voltam.

A legrosszabb az mikor jönni akarnak.
Akkor az étel sem esik jól.
Éget a vágy ahogy ott akarják hagyni azt a világot.
Én sóhajtok, és hozom őket.
Értem én jól azt a sok fájdalmat...

Nincs rólam fénykép.
Nincs szobor.
Csak pár elvetett grafika,
szórakozom is azon
ahogy elképzelnek
a papíron.

Indulok.
Várnak rám.
Vártok rám.
Ha hiszitek ha nem én szeretlek titeket.
Ha hiszitek ha nem ti is szerettek.
Érzem.
Tudom
(András Pr0d16Y Zsolt)

...hogy is volt a baromfiudvaros
festékszórós csata ..???

...szóval az öldöklõ küzdelembe beszálltak
az eddig egy szobor tetején éjszakázó
galambok is... A falu szegény lelkésze vérzõ
szívvel égette el a csatában elhunyt szárnyasokat...
(Kovács Gertrúd - egérke)

öldöklő galambász
nyaktörő végzet
rengeteg madárral
kegyetlen végzett

szegény galambok
szoborként fekszenek
már nem mondanak
vétkeket lelkésznek

eljön a halál
hajnali fénye
végső pontként
vakítón éget
nem más ez
csak a végzet
(Benjy)

Az öldöklő, mély éjszaka
Fejemre hullik, eltakar.
Sötéten izzó fátyola
Reám hullott, már nem zavar.
Kínzóan égek, elvesztem!
Felnyögök néma torokkal.
Eléget bűnös végzetem,
Megnyal gyilkos lángjaival.
Egy sötét, végső gondolat,
Mint fehér galamb száll le rám,
Selymes ujjakkal simogat,
S kinyitom égő szempillám.
Ám a látványban csalódnom,
És megborzongnom kelletett,
Mert megértettem halálom,
S szemfényvesztő éltemet.
Megkövültem érzésemtől,
Mint szobor álltam, s dőltem el,
A gonosz Tűztől meggyötört,
Csontvázszerű, bús testemmel.
Ilyen szegény lenne lelkem?
Ily sötétek gondolatim?
Ilyen hazug az életem,
És ily csalárdak könnyeim?
Végső csapást nem éltem túl,
Gondolatom nem esdekel,
Szívben többé semmi nem dúl,
S mint fehér galamb szálltam el.
(Várhelyi Klára)

"öldöklő éjszaka
álszent tömjént
éget a
lelki szegények
galamblelkű
szobra"
(Göbölyös N. László)

Éjszaka.
Parketta reccsenés,
a csend zaja.

Dolgát végző
házőrző kutya
öldöklő macskapárbaj
nyávogás,
a szomszédban
villanykapcsolgatás
szegény öreg
hajtja álomra fejét
párkányán galamb
várja utolsó
leheletét
lelkészt hívnak
de már csak
szobor teste
fekszik merev
egyszerűségben
a holdfényben.

Éget az éjszaka
táncra hív az álom
ravaszdi manója
éji mókáját
vágyom, várom.
(Vida Ágnes)