A nagy dobás

Hírtelen arra eszméltem, hogy egy párkány szélébe kapaszkodva próbálom
menteni szaros kis életem. De hiába, kezem nem bírja már sokáig.
Minden bátorságomat összeszedve lenéztem. Bár ne tettem volna.
Egy cirkuszban vagyok, a trapéz legmagasabb fokán, miközben
kétségbeesetten kapaszkodok egy párkányba.
De valami nem stimmelt. Valami sötét folt villámlott keresztül eszmém
legelhagyatottabb zugában.
Valami van a tömegben!
Újra lenéztem. De mintha csak tudtam volna, hogy hová nézzek,
megláttam. Megláttam a családom.
Ott álltak. A feleségem mint antik római királynő, a legjellemzőbb
lenéző mosolyával szemlélte produkcióm.
Tudtam mint jelent a mosolya.
Számára nem jeletek semmit, s ez a szánalmas vergődésem nevetésre
késztetné, de nem teszi. A cirkusz nézőterén síri csend, csak a dob pereg.
Feleségem környezetében sok megrémült ember, aki aggódva értem,
drukkolnak, hogy sikerüljön a produkció.
De ő nem aggódik. Szinte hallom, amint azt gondolja magában:
-Ne húzd az időt te szerencsétlen. Ugorj már. Hisz mindenki ezt várja.
Na mi lesz már. A végrendeletedet már úgysem tudod megváltoztatni.
Ettől kirázott a hideg, és nyirkosabb lett a tenyerem.
Ez kellett csak... mint októberi naplementében a lehulló falevél
vetettem magam a mélybe.
Bár a zuhanás nem tartott sokáig, de nekem örökkévalóság volt.
Az elsuhanó fények, árnyak, és a megdöbbent arcok mosolyt csaltak a
szám szélére... vége.
 (Horváth László - SoMa)

A sötét teremben már egy gyertya sem ég,
Csak Ő áll ott fényesen,
Mint egy antik szobor, kopott kövület,
A múlt fényétől ékesen.

De körötte csend van, ódon, síri csend,
Elhagyatott minden,
S a régi, hideg kandallóban
Egy csepp szikra sincsen.

Elhagyta már mindenki, ki itt volt,
A szolga, a királyi család,
Mind elment, vissza sem nézett,
Vittek életet, s hagytak halált.

Véget ért az álom, viszlát édes élet,
A királynő már koldus,
Nincs már kenyér, nincs több cirkusz,
Nincs dicsőítő kórus.

Ott az ablak, hív a párkány, a mélység,
Oly könnyű átlépni,
De királynő nem veszhet így,
Tovább kell hát élni.

Maradt az űr, a fájó szégyen,
A koldusok hada,
Nincs már kin uralkodni,
Elveszett a haza.
(Varga Zoltán)

A koronáját vesztett királynő a párkány szélén.

Odalenn, a mocskos környezetben a látványosságra odagyűlnek az emberek,
tátott szájjal bámulnak fölfelé, mintha cirkuszi látványosságot
látnának.
A királynő hunyt szemmel is látja, hogy családjának, a Családnak tagjai
is lent állnak, nézik őt, érzi őket, mert valamely antik eszme fénye
gyémántként ragyog a homlokukon, a közelállók, akik csak gondolatban,
végeérhetetlen szomorúsággal suttogják hogy "Ne ugorj, ne tedd ezt
Irodalom! Mi itt vagyunk, s jól tudod, amíg leszünk, te is leszel!"

És a királynő visszalép a párkány széléről. Jellemző.
Mi odalenn felsóhajtunk. Még akadt egy kis haladék.
(Camea)

Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti versekről, írd meg nekünk a kritika@verslista.hu címre!