Szó-szövő 65.

Te aki fény vagy...

Nem fáj ami volt,
nem fáj ami vár.
Nem leszek én hazafi
sem utolsó mohikán.

Te voltál a fény,
s én voltam a vak.
Nem mutattad meg magad;
nem tudom mi az alkonyat.

Büszke vagy magadra,
Csodás fényed csak ragyog.
Én árnyékban élek;
s fényedért meghalok.

Holtom után tán szent leszek,
s együtt majd csillagok.
Majd én árasztalak fénnyel el,
s a sötétség ragyog.
(Poéta)

Kinéztem az ablakon..

Kinéztem az ablakon. Már alig volt fény, ment le a nap. Óh, ott jön apám és
anyám! - gondoltam boldogan. Aztán figyelmeztetett agyam: nem lehet, apám
halott, s régen volt már, amikor anyám még ilyen frissen járt.

Két alak messziről, csak két alak. vágyaimban ez maradt. Milyen
kellemetlennek éreztem, ha jöttek, mit szólnak, körülnéznek, bírálják
tetteim. miért voltam ily vak, miért értettem félre minden szavukat,
mozdulatukat? Milyen gonosz erő kábította tudatomat, hogy elképzeljek róluk
rosszakat? Mindig jöttek, ha bajban voltam, mindent előteremtettek, bármit
kértem. a szegénység büszke királyai voltak ők, gazdagabbak mindenkinél.
Szeretetük az eget ostromolta, imáikkal visszahívtak a holtak birodalmából,
s bár vérzett szívük, mosolyogtak rám, mindent adtak, semmit sem kértek.

Már itt az alkony. Az élet nem vár, a csodás tánc meg nem áll.

Jöjj, már sül a hús. nem, nem megyek - hányszor mondtam. Már értem, mit
jelent, nem látni egy távol élő gyermeket. akkor fel nem fogtam.

Kinézek az ablakon, nyoma sincs a két alaknak, apám már égi utakon ballag,
anyám itt rója még gyengülő lépteivel szobája és konyhája között az utat,
mely napról napra hosszabb.

Valóban "megtörve és üresen" álltál Mennyei Atyád elé apám. Mentél semmit
nem víve, szánalomra vágyva. Itt e földön elvesztettél már mindent, ami a
tiéd volt: erőt, észt, tudatot. elhagytak a szavak, a gondolatok, emlékek.
Tudom: jobb neked odaát, mégis siratom az apát, az egyetlent, aki nekem
adatott, aki a Mindenható Isten szavaival oktatott.

Ne búsulj - ezt mondanád, ha itt látnál. Mondtad, amíg még tudtál beszélni
sokszor, amikor nem bírván tartani magam, sírtam előtted, látván állapotod.
Nem tudtam megmagyarázni neked, téged siratlak, téged. lassú és gyötrelmes
volt halálod, még ha sokan azt mondják, nem volt az, akkor is. Néha
felvillant eszedben a való, sírtál saját tehetetlenségeden. nem tudhatom,
utolsó napjaidban, perceidben mit éltél át. Csak remélem, hogy kegyelmes
volt hozzád Mennyei Szent Atyád.
(Oros Eszter)

-Megint forgat a Kék fény...
-És akkor mi van? Mi zsaruk vagyunk.
-De az élet szent dolog.
-A tánc meg olyan, mint a rum, csak nővel jó.
-Te büszke vagy erre?
-Hát csodás egy teremtés.
-De nem arra gondolok.
-Ja bocs, belefeledkeztem, mit is kérdeztél?
-Te már csak ilyen vagy...
-Igen alkonyattól pirkadatig, de hol a hulla?

A fény éltetése

Éltető és büszke tánc a fény,
mosdató cseppje a teremtésnek.
Ragyog... hirdetve - mily ősremény -
szent, csodás alkonyat ez az élet!

A végtelen karján hebegve
ki fényt dalol, nem rontja meg sötét;
hangja süvölt - léte dereglye,
mely széthordozza földi égiszét

s hirdeti - oh, isteni dalnok! -
szent, csodás alkonyat ez az élet,
mert annak, ki fényben andalog
az elmúlás csak egy új eszmélet.
(Betyár Benő)

Büszke élet

Fény vagyok.
Hátamon táncol az élet.
Arcom barázdáit nem láthatod
Kisimítja a büszke Nap.
Fény vagyok.
Csodás szikraparádé.
Szent áhítattal vesznek körül
Akik félnek az éjtől.
Fény vagyok.
Hiába pótolsz lámpafénnyel.
Mártózz meg bennem
és érezni fogod lényegem.
(Nadír)

Lelket kéne növeszteni

Szívemben éledsz
alkonyat-tánc
andalgó fény
vond magadba
büszke testem
míg élet
ez a szent
vágy.
Lelket kéne
növeszteni
csendhangosat
s tisztán
várni rád.
(Molnár Szilvia)

Bál

A fényből él, és alkonyattal nyugszik a szent megelégedés,
de este a vágy és büszke ellentmondás kér abrakot,
sört, pikolót, a pult alól konyakot,
a szaggatott táncban szélesre tár minden ablakot,
s betódul a hiány, egy csodásnak mondott szertelen életé.
(Szűcs Gábor Károly)