SZÓSZÖVŐ - 71.

E heti 8 szó a következő:

város
élek
hegyvidék
délen
sivár
emlékek
torony
boldogság

Bánat lovagok

A hegyvidék délen sivár,
északi oldalon nő a moha.
A sötét torony a hegytetőn
a Bánat lovagjainak otthona.

Onnan szélednek szét
minden éjjel zordonan,
S harcolnak bőszen ott,
ahol egy csepp boldogság van.

Ha győznek nincs remény,
utánuk szomorúak az emlékek.
S ha elmúlik ami történt,
Ők még sokáig benned élnek.
(Poéta)

Rímvers

A város, a város,
sok szép vidékkel határos.
Ott lenn délen,
vígan élek hegyvidéken,
ám az élet másutt se sivár,
emlékek közt gyöngykacaj jár,
ott van a toronyba zárt boldogság,
nézi, ámul a nagy sokaság!
(Sztakó Zsolt)

Sík vidéken, külvárosban
nagyváros volt volt minden álmom,
nagyvárosi központ, ahol magas házból
rálátni a közeli hegyvidékre.
Ma itt lakom egy budapesti toronyházban
sivár élet, rozoga lábak - szebbek az emlékek -,
nincsen nyugtom, boldogságom,
déltengeri utazásokra vágyom!
(Horváth Magdi)

TORONY

 Városban élek
hegyvidék sehol
 sivár az élet.

Városban élek
  ha oázis
 nem vagyok
sivár az élet.
 Ha toronyba
zárom kincseim
 s nem adom
  mi sajátom
  gazdagon
  maradok
  szegény.
Sivár az élet
üres luftballon
 és elkerül a
szép emlékek
 boldogsága
mert északon
 álmodom a
 pezsgő dél
   helyett.
Városban élek
  nem élem
  városom.
Sivár az élet
  magamat
 ráhagyom
   elfolyik
  csontos
   ujjaim
   között
   az idő.

 Sivár az élet
ha toronyban élek
s ha nőni látszik
majd ledől
   a torony.
Szabadul hamar
az éledő élet
fakad a csíra
  mert élni
akar.
(Gállai Juli)

A fekete holló

Ki tudja mióta élt itt. Hosszú évszázadok óta ez a lakótorony volt az otthona. A romos épület már alig hasonlít az egykori büszke kis várra, ő azonban pontosan emlékszik mindenre. Emlékeznie kell! Itt született, e falak között, még valamikor a középkor elején, és talán itt is fog meghalni. Talán… Már alig várja…

Szüleit, a két szomszéd birtokos fiatalon elárvult sarjait szinte gyerekfejjel hajtotta egymás karjába az egyedüllét. Fellobbanó szerelmük idővel bensőséges szeretetté szelídült. A két földbirtok egyesülésével létrejött uradalom az ország legnagyobbjai közé tartozott. Az északon kéklő hegyektől a délen hullámzó folyamig számos tanya és falu tartozott hozzá.
Jobbágyaik jól éltek és szerették szerény uraikat, akik, úgy tűnt egymással laknak jól, hisz alig adóztatták a népet, és akiktől ezzel szemben számos kiváltságot kaptak. Vadászhattak a területen, halászhattak a folyóban, kaptak sót a sóbányából és fát a hegyvidék erdeiből. Az idősebbek gyerekeikként, a fiatalabbak testvéreikként tekintettek gazdáikra.

Ekkortájt készült el a ki erődítmény tornya is – a várfala már nem nyújtottak elég rálátást a kis birodalomra, ami pedig az esetleges tüzek időben történő észleléséhez szükséges. Támadástól nem tartottak, hiszen jóban voltak valamennyi szomszédvár urával. A kis lakótorony legfelsőbb szobája lett a turbékoló gerlék fészke. Ablakait, amelyeknek egyetlen célja a gyönyörű vidékre való rácsodálkozást szolgálta, a kor divatja szerinti apró lőrések többszörösére méretezték. Nem volt abban más, csak a hitvesi nyoszolya – de másra nem is volt szükség.

Boldogságuk betetőzése első gyermekük fogantatása volt. Csakhogy ez jelezte boldogságuk végét is.

Édesanyja, a néhai szomszéd várúr meseszép lánya, a környék kedves úrnője belehalt a szülésbe. A vén bába azt mondta, még sohasem látott ilyen erőszakos újszülöttet. Szinte szétrepesztette az anyja gyenge testét, úgy igyekezett kifele. Édesapja, aki a világon mindennél jobban szerette feleségét, soha sem tudta a fiának megbocsátani a rászakadt magányt.
Bezárkózott a toronyszobába, és az őt etető öreg inason kívül senkit nem engedett be magához. A gyermeket egy, pár hetes csecsemőjét épp elvesztett szoptatós dajkára bízta azzal, hogy gondoskodjon jól a kis örökösről, de soha ne engedje az ő közelébe. Pár évvel később követte elveszített szerelmét a sírba.

A gyermek egyre nőtt. Elkényeztetett kis ördögfióka volt, aki hamar rájött, hogy az emberek körülötte úgy táncolnak, ahogy ő épp fütyül. Egyre durvább csínyeivel megkeserítette a nép életét. Négyéves volt amikor tőből levágta a vár valamennyi lovának a farkát. Ötéves, amikor az első kutyát – egy borjú méretű, békés jószágot, gyermekkora hideg éjszakáinak ágymelegítőjét – kibelezte. Hat, amikor felgyújtott egy falut, mert a kocsmáros nem akart neki bort adni
– „Jaj, ifiúr! Nem ilyen kis legénynek való az! Még a végén megbetegszik!”

Fiatalon férfivá érett. Tizenkét éves volt, amikor dajkája nálánál két évvel idősebb lányát, gyermekkori játszótársát megerőszakolta és a vár melletti patakba fojtotta. Pár nappal később találták meg a kis holttestet. Amikor dadája megtört, fakó szemébe nézett, soha nem tapasztalt öröm ömlött szét benne. Sötét lelkének erre a táplálékra volt szüksége.

Hatalmas adókat vetett ki, hogy az általa gyűjtött arany ékszerekre, drágakövekre, keleti kelmékre mindig fussa. A piperkőc szépfiú, aki egyébként szüleinek legszebb vonásait - apja hollófekete hajzuhatagát és anyja szénszínű szemét - örökölte, az apja halála után elfoglalt toronyszoba falait méregdrága tükrökkel boríttatta be. Állandó vevője volt a folyam és a patak találkozásánál, a révnél időről időre megforduló, és jó pénzért különleges portékákat áruló kereskedőknek. A rév környékén az élénk kereskedelem miatt egyre több kézműves is megtelepedett. A kapzsi várúr rájuk is adót vetett ki, mire ők átköltöztek a nagy folyam túlsó, ködbe vesző partjára, a kereskedők kisebb-nagyobb vásáraival egyetemben. Az egész
ügylettel csak a révészek jártak jól. Miután azonban elkövette azt a hibát, hogy leszúrta az egyik fizetséget kérő révészt, immár a kelmékről és egyéb drága portékákról is le kellett mondania. Gyermekekből álló riadólánc figyelmeztette az épp e parton álló révészt, aki a gyerekekkel együtt kiúsztatott a folyó közepére, és ott várta meg, míg a nagyúr kitölti dühét a
mindig újraépített kalyibán, majd kimerülten odébbáll.

Ó, hogy gyűlölte ilyenkor a gyerekeket! Pedig milyen kellemes érzés ölelni őket, amikor beléjük hatol majd örökre elnémítja sikolyukat! Ahogy idősebb lett, úgy szaporodtak kegyetlen, beteges szokásai. Néha úgy határozott, „böjtöt” tart. Ilyenkor csak újszülött csecsemők vérét volt hajlandó fogyasztani. Igényt tartott az első éjszaka jogára, de az ifjú férj másnap legtöbbször már csak asszonya holttestét tudta hazavinni – feltéve, hogy nem tette szóvá az esetet, hiszen akkor osztozott kedvese sorsában.

Akiket nem ölt meg, azok közül sokan megszöktek. Legtöbben átkeltek a folyón, és letelepedtek az egyre növekvő városkában. Az itt maradt anyák vesszőkosárban a patak vagy a folyó gondjaira bízták csecsemőiket – a bizonytalan életet választva számukra a biztos halál helyett. Páran sohasem értek partot – kis testük halak vacsorája lett. Legtöbbjüket azonban a két folyóvíz találkozásánál kialakult sodrás a folyóparti városnál mosta partra. Kézművesek fogadták be őket. Kisinasból sosem elég! Napi egy tál meleg levesért, a majdani mesterré válás ígéretévvel csak a gyerekeket lehet reggeltől estig dolgoztatni.

A torony környéke egyre jobban elnéptelenedett. Akit nem ő ölt meg, az elmenekült, az idősebbje pedig meghalt. A jobbágyok felégetett és lerombolt kunyhói helyét benőtte az ártér buja növényzete. Az omladozó váracskának is már csak a lakótornya állt szálegyenesen, éppúgy, mint építésekor – mintha nem bírna vele az idő vasfoga.

A birtokos egyszer csak azt vette észre, hogy kihalt uradalmában nem maradt más rajta kívül, csak vénséges dajkája, aki az apjának tett ígéretéhez híven gondoskodott kegyetlen uráról. Nem maradt más, akit kínozhatott volna. Egyik este, amint a torony tetőteraszán – ami a süveg felgyújtása után alakult ki – sütkérezett magához rendelte vén cselédjét. Már előre élvezte a kétségbeesést és a fájdalmat, amit azokban a szürke szemekben fog látni.
- Anyám! – „Micsoda perverz ötlet így megszólítani valakit, akit épp most fogok halálra sebezni szavaimmal!” gondolta – Anyám! Jer ide! Beszédem van veled!
- Itt vagyok uram. Mit parancsolsz?
- Csak azt akartam elmondani neked, milyen jó érzés volt lányod finom bőrébe mélyesztenem körmeimet, ahogy áttörtem szüzessége gátját, és hogy milyen murisan bugyborékolt, ahogy sikítozó fejét a hullámok alá nyomtam. Azt akarom, hogy tudd, nem véletlen baleset vette el tőled egyetlen gyermekedet.
Várta szavai hatását, de dajkája csak elmosolyodott:
- Tudom, fiam. Tudtam már, amikor megtaláltuk. Láttam a mohó és kegyetlen vadállatot a szemedben, valahányszor ránéztél, és sikeres vadász elégedettségét a ravatalánál. Friss sírhantja fölött megátkoztalak, fiam. Soha nem nyugvó kóbor lélek leszel. Ez a torony – amelyet már csak az én átkom ereje tart össze – lesz az otthonod az idők végezetéig. Apádnak megesküdtem, hogy gondoskodom rólad, míg élek, de most már eljött az én időm! Vár a lányom!
Azzal az apró vénasszony egy macska fürgeségével felugrott a falra és levetette magát a mélybe. A gonosz várúr tisztán hallotta a tompa puffanást, ahogy az asszony teste összezúzódott a torony alján húzódó támfalon. Kicsit csalódott volt. Ő akarta ledobni! A vén szipirtyó elrontotta aznapi szórakozását!

Pár nap múlva már éhezett és szomjazott, mivel nem volt senki, aki ennivalót hozott volna neki. Éjjelente rettenetesen fázott – nem volt senki, aki befűtött volna. A napok óta nem ürített éjjeliedény bűze elől felmenekült a teraszra. Egy kevésbé tébolyult pillanatában felmerült benne, hogy mi is lesz most ővele. Az éhség tébolyában kiállt a párkányra, széttárta karját, és levetette magát, remélve, hogy csonttá soványodott teste a támfalon végre örök nyugalmat talál.

Meglepődve tapasztalta, hogy nem zuhan, hanem siklik a romok felett. A szeme sarkából észrevett egy süldő nyulat. Lecsapott rá. Éles karmait hátába mélyesztette, majd könnyedén felemelte, és belibbent a toronyszoba ablakán. Élvezettel mélyesztette erős csőrét a nyúl gyenge testébe, itta vérét, karmaival tépte húsát. A tükrökből megsokszorozódva tekintett vissza saját magára – egy hatalmas, véres pofájú, fekete hollóra. Felnevetett, de torkát
csak furcsa károgó hang hagyta el. Mivel a nyúl fél fogára sem volt elég, leereszkedett dajkája többnapos, édeskés szagú hullájára, és belakmározott.

Teltek az évek, a folyó túlpartján a város mind nagyobbra nőtt. Az építkezésekhez a fát és a követ az ő hegyeiből úsztatták le a patakon. Néha megtámadta a munkásokat, de megölni már nem tudta őket. Egy-két fejen feltépte a bőrt, egy-két szemet kicsapott éles csőrével, de a végén mindig elhajtották, legtöbbször meg is sebesítették. Már nem emlékezett, hányszor volt eltörve a szárnya, az egyik lába pedig egy kutya fogai között maradt. Állandó társa lett a fájdalom.

A kiirtott növénytakaró és a zajos város elüldözte a vidék egykor népes vadállományát, így mind többet éhezett. Néha a folyó széli nádasban talált egy-egy fennakadt vízi hullát, de ez csak ideig-óráig csillapította mardosó éhségét.

Hatalmas híd épült a folyamon, kis alvótelepülések emelkedtek a város körül, égig érő házak a városban, de az ő elátkozott, sivár birodalmát még a kígyómód tekergő utak is messze elkerülték.

Néha megállt kopott, homályos tükrei előtt, figyelmesen vizsgálta tollazatát. Azt mondják, a holló, ha megöregszik, megőszül. Kevés holló éri meg ezt a kort, azért oly ritka az a szólásbéli fehér holló.

Ő azonban tudta, hogy ez így nem teljesen igaz. Létezik több száz éves koromfekete holló.
Egy emberöltő mocskát még az évszázadok sem tudják lekoptatni.
(Raffay Judit)

Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti versekről, írd meg nekünk a kritika@verslista.hu címre!