Közelkép: Czégény Nagy Erzsébet – 2009

Várhelyi Klára: Alkotói közelkép
NAGY ERZSÉBET

– Mikor kezdtél el írni?
– Már tizennégy évesen írtam verseket, talán ötven-hatvan gyűlt össze mintegy három év alatt, de idővel ezek elvesztek, éppúgy, mint később írt – főleg szerelmes – verseim. Intenzívebben hat-hét éve írok, lényegében azóta, amióta a Verslista tagja vagyok.

– Hogy találkoztál a Barátok Verslistával? Mit jelent számodra írni?
– A Verslistával való találkozásomnak előzménye van. 2001-ben „Boldogságkeresés” címen megjelent egy írásom a Nők Lapjában. A közlés ténye adott bátorságot arra, hogy az interneten felfedezett Verslistának a tagja legyek, s verseimet megismertessem másokkal is. Lényegében először csak olvasója és támogatója voltam a Verslistának, később kapcsolódtam be az alkotók munkájába. Hét éve vagyok tag, 2005-től jelennek meg verseim a Lista antológiáiban, irodalmi folyóirataiban, különböző pályázataiban. Ezek közül a legeredményesebb a „Négy Elem” című nyílt pályázat volt, ahol a közönségszavazat második helyezettje volt az egyik művem. Verseim jelentek meg a „Rímbe szedett múló idő” című verses gyűjteményben is, ami szűkebb pátriám, a keleti régió amatőr költőinek verseit közölte.
Az írás számomra lételem. Először csak kérdéseim voltak, kerestem a válaszokat a körülöttem lévő lüktető világ dolgaira, s egy idő után szinte lelki kényszert éreztem, hogy kiírjam magamból mindazt, ami belülről szinte szétfeszített, és kikívánkozott belőlem. A versírás ugyanakkor egyfajta örömforrás. Nemcsak a lelki nyugtalanságomat – az örömömet is meg akarom osztani másokkal. Kifejezni, képekbe rendezni, lefesteni azt a sok gyönyörűséget, amit szemem és lelkem befogad.

– Az írod, számodra elválaszthatatlan egymástól a zene és a költészet.
– A zene és a költészet számomra elválaszthatatlan, hisz verseket írok, ritmusuk, dallamuk zeneként cseng a fülemben. Úgy vagyok a versekkel is, mint a zenével, énekkel, és ami mindegyikre jellemző: „AJÁNDÉK” legmélyebb érzéseink megmutatására. Kodály Zoltán a következőket vallotta az énekről: „Az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből kigyógyít.
Koncentrál, testi-lelki diszpozíciót javít, figyelemre-fegyelemre szoktat.”
Ezt magamon is tapasztalom, hisz énekelek a városunkban működő Városi és Pedagógus Kórusban, s ez életem másik lételeme. Ugyanezt élem meg a versírás során is, ha kiírhatom magamból a mondanivalóm.
Szinte felszabadulok, könnyebbnek érzem magam.

– Megjelent egy köteted is… Mesélj róla, kérlek!
– Ez év február 20-án vehettem kezembe első verseskötetemet „Fénytérben” címmel. Ez volt életem legszebb napja. Ezzel a kötettel az utóbbi két év gyümölcse érett be. Főleg a 2008-ban írt verseim kerültek bele, a korábbiak közül voltak, amelyek csiszolgatásra szorultak.
Ebben volt segítségemre jelenlegi párom, Varga Tibor, aki a szerkesztésben is részt vett. És persze, nem lehet kihagynom, hogy szponzor nélkül ez nem valósulhatott volna meg. Végtelen öröm számomra, hogy adhatok valami pluszt magamból az olvasóimnak: valamit, ami csak én
vagyok; az én szememen keresztül látják, érzékelik a világot, a szeretetet, a szépséget, az örömöt és bánatot. Szóval – boldog vagyok.

– A kötetben élesen szétválnak a mély filozófiai versek és a gyermekverseid. Hogy fér meg benned két ennyire különböző stílus?
– A felnőtt embert először gyermekei, később unokái teszik ismét gyermekké. Nekem minden versem szeretetben gyökerezik, s a szeretet valahol nemcsak pszichológiai, hanem filozófiai fogalom is. A kétféle versek közötti híd éppen ez a szeretet, hiszen én gyakorló anya voltam, ma
pedig gyakorló nagymama vagyok. Ez persze csupán személyes körülmény, de mind a felnőtt, mind a gyermekversek értéktelenek lennének, ha pusztán személyes céllal íródnának. A szeretet – mint pszichológiai
és filozófiai fogalom – minden ember és minden gyermek sajátja. Ez biztosítja általában az irodalmi művek általános érvényességét.

(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)