Kutasi Horváth Katalin: Alkotói közelkép
GÁSPÁR KLÁRA
Gáspár Klára ugyan csak egy éve tagja a Verslistának, de aktívan részt vesz villámjátékainkon, minden héten olvashatjuk játékkiírásainkra írt verseit. Mély érzésekről tanúskodnak sorai, érdekesek a képversei, több alkalommal is nyert már heti játékot, de sokszor választja ki a zsűri dicséretre is munkáit.
– Klári, nyugdíjban vagy már. Mit tanultál, mivel foglalkoztál korábban? Szólj pár szót ezekről, kérlek!
– Negyven évet ugyanott dolgoztam le, a polgármesteri hivatalban (a korábi tanács). Tanácselnökök, polgármesterek, jegyzők váltották egymást, de én stabilan ültem a székemben. Főként hatósági és hagyatéki ügyeket intéztem, vezető-főtanácsos, szakmai tanácsadó voltam.
– Mikor és mi indított írásra? Mit jelent számodra ez a tevékenység? Milyen témák foglalkoztatnak?
– 2019-ben részt vettem egy rendezvényen, ahol nyugdíjas anyukám kiállította a festményeit, a nagynéném pedig kórusával szerepelt és a műsort konferálta. Rádöbbentem, hogy hamarosan nyugdíjba vonulok, és szükségem lesz arra, hogy egy örömet okozó tevékenységet találjak. Az utazás is egyike ezeknek, és kitaláltam, hogy írni fogok. Elsősorban édesapámnak akartam örömet okozni azzal, hogy a családja múltját megörökítem. Mikor örömkönnyeit láttam első regényem elolvasása után, már biztos voltam abban, hogy ez jó döntés volt.
– Több regényed is megjelent már nyomtatásban, mesélj ezekről is!
– Nagyszüleim és édesapám életéről szól trilógiám. Nagyobb része igaz történet alapján íródott. 2019-ben a Székely vér, 2020-ban a Székely szív és idén áprilisban a Székely sors jelent meg nyomtatásban. Az első egy könnyedebb, romantikusabb regény, csak érintve a politikai viszonyokat. A második már sokkal komolyabb, hiszen a II. világháborúban játszódik, bár ott is – a lehetőségekhez képest – igyekeztem kis humort belevinni. A harmadik pedig a háború utáni Rákosi-rendszerig tart, pontosabban a Rajk-perig.
– Milyen elismeréseket, visszajelzéseket kaptál írásaidról?
– A legnagyobb elismerés, ahogy családom, barátaim fogadták, fogadják őket. Idegenektől is, főként közösségi oldalakon, sok visszajelzést kapok. Regényemnek köszönhetem Fodor Zsóka színművésznő barátságát, ki a Székely vér elolvasása után felajánlotta, hogy könyvbemutatóimon felolvas. Első könyvbemutatómat Csiki Béla, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének alelnöke nyitotta meg, a másodikat dr. Szili Katalin államtitkár. Bízom abban, hogy a harmadikat városom polgármestere fogja. Volt néhány kisebb tv is, ahová meghívtak, a „Hét embere” című műsorban is szerepeltem.
– Vannak olyan alkotók, kik erősebben meghatározták, meghatároz-zák gondolkodásodat, ízlésedet? Esetleg olvasmányok, melyek nagy hatással voltak rád?
– Soha nem voltam humán beállítottságú, a számítógép, a matematika érdekelt, a végzettségem is gazdasági mérnök. Regényekben főként a romantikusakat szerettem (pl. Danielle Steelt). Néha Rejtőt, akinek humorát kedveltem némely élethelyzetben. A költők közül József Attila a legkedvesebb, de rendkívül szeretem Várnai Zseni verseit is.
– Pécs, Gyöngyös. Mit jelentenek számodra?
– Bár pécsi születésű vagyok, ténylegesen 18 éves korom óta élek itt. Szeretem ezt a várost. Főként a kulturális élet fontos számomra, szuper koncerttermünk van: a Kodály központba a bérletes előadásokon túl is rendszeresen járok. Színházunkban is mindig megtalálom a nekem tetszőt. Rendkívül szép a Zsolnay-negyed, a Tettye és a Havi-hegy, ahol most éppen „Európa fája” virágzik. Bár Gyöngyösön jártam főiskolára, de nem nappalin, így számomra csak a vizsgákat jelenti.
– Mesélj egy kicsit a gyökereidről, családodról is! Boldog, többszörös nagymama vagy. Megtudhatunk valamit gyermekeidről, unokáidról?
– Édesapám bukovinai székely, édesanyám sváb gyökerekkel rendelkezik, egy kis rác beütéssel. Három fiam van két házasságból, akiket egyedül neveltem fel. A két idősebb régóta nős, a legkisebb még keresi az útját. Négy unokám van (15, 12, 11 és 4 évesek). Fiam külföldön éltek egy darabig, de a honvágy hazahozta őket. A nagyobbik Cserszegtomajon él családjával, a középső fiam a szomszéd faluban. Legkisebb fiam hol itt, hol ott „bukkan fel”.
– Hogy fogadta / fogadja a környezeted a verseidet, történeteidet?
– Regényeim nagy publicitást kaptak, de kevesen tudják, hogy verseket is írok (csak szűk baráti köröm és rokonaim).
– A verslistás kiadványokon, felületeken túl hol olvashatunk még tőled?
– Jellemzően sehol máshol, két antológiába küldtem be írást, egyet az Irodalmi Rádióba, egyet pedig a Montázsmagazinba.
– Tudom, szereted az országot járni, szeretsz művelődni. Erről is szólj egy kicsit, kérlek! Van még valamilyen hobbid?
– Az országot és a környező országokat. Nagyon szeretem az operát, rendszeresen utazom Veronába, az Arénában megnézek egy-két operaelőadást nyaranta, de utaztam már a Puccini fesztiválra is Torre del Lagóhoz, jártam Barcelonában is (a Katalán muzsika palotájában). Utazásaimat kulturális eseményekhez igazítom (Szegedi Szabadtéri Játékok, Szarvas Víziszínház). Budapestre is többször felutazom, képzőművészeti kiállításokra is, a Louvre, a Zwinger, az Uffici sokszor levett a lábamról, de legnagyobb élményem Provanszban volt, ahol a modern fénytechnikával készült, nagyon különleges Van Gogh kiállítást láttam. Mivel a számítógép is a hobbim, az utazásaimról készült fényképekből filmecskéket gyártok, zenéket vágok alá stb.
– Mi az, ami leginkább foglalkoztat mostanában?
– A család, a gyerekek, az unokák és a szüleim. A kialakult politikai helyzet és a háború. Ezek mostanában sok versemben előjönnek.
– Hogy éled meg a mindennapokat?
– Remekül. Nagyon vidám természet vagyok, a problémákat is rendkívül jól kezelem. Nyugdíj mellett hat órában dolgozom a közjegyzői kamarában. Ezt a munkát is kedvelem, a munkatársaimat is szeretem. Otthon pedig lesem a verslistás feladatokat!
– Milyen céljaid, terveid, vágyaid vannak akár az irodalom területén, akár az életben?
– Mindenképpen szeretném a verseimet is egy könyv formájában látni. És még egy titkot elárulok – így négyszemközt –, írtam egy színházi szövegkönyvet is. Éppen egy verslistára írt mininovellám adta az ötletet a tartalmához. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy kinek lehetne odaadni, mert az asztalfiók nem annyira vevő rá…
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)