Gáthy Emőke egy ideig csak távolabbról szemlélte és támogatta a munkánkat, de örömünkre már jó ideje tevékenyebben is bekapcsolódott a Verslista életébe. Rendszeresen ír játékainkra, sőt többet meg is nyert már. Szeretetteljes érdeklődéssel fel-felbukkan kávézásainkon, s egyéb programjainkon.
– Kedves Emőke, már nyugdíjban vagy, de kérlek, mesélj egy kicsit egykori munkádról, hivatásodról!
– Frissen szerzett orosz-francia szakos középiskolai tanári diplomával a kezemben 1968-ban sikerült elhelyezkednem a budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Ott is ragadtam nyugdíjba vonulásomig. Tanítani szerettem, azt hiszem, a tanítványaim is engem. Nem csábított soha semmilyen poszt, a megkerülhetetlen megbízásokat igyekeztem kellő becsülettel, alapossággal ellátni. 2002-ben hagytam fel az aktív pedagógusi pályával. Közben még született két fiam, az első még egyetemista koromban.
– Látom, hogy szeretsz kihívásra (is) olvasni. Szólj a családi, iskolai, egyéb hatásokról! Kik a kedvenceid, milyen könyvek iránt érdeklődsz jobban?
– Életem meghatározó kultúrbefolyása apám felől ért. Arany János balladái, Jókai Mór volt nálunk a kötelező penzum. Gyakran még ma is érzem saját írásaimban a balladisztikus hangvételt. Ady Endre költészete, Bartók Béla zenéje, és minden, ami utánuk van, számára már nem jelentett értéket. Nagy természetrajongó és -járó volt. Egyetemista koromban az orosz-francia és a szovjet rövid próza fogott meg, aztán nyugdíj előtt elhatároztam, hogy a kortárs magyar irodalomnak és az ország felfedezésének szentelek még előttem álló éveimből. Párizsban jobban kiigazodtam fejből, mint itthon. A próza áll hozzám közelebb. A történelmi keretbe ágyazott életrajzokat kedvelem. Szórakoztat, és jobban megjegyzem a tényeket belőlük. Nagy hatással voltak rám a 70-es évek nagy költőgenerációjának alkotásai. Epikus hangvételű szabadvers stílusuk ma is visszaköszön irományaimban.
– A közös verslistás kiadványokon túl az “Írásaim 39 témára” önálló folyóirat mindkét számába írtál. Hol olvashatjuk írásaidat még? Régen megjelent köteted is… Esetleg tervezel a közeljövőben saját könyvet?
– Nagyon szívesen dolgoztam a két folyóiraton, bár a ti és Anna unokám segítségét is igénybe kellett vennem. 34 évesen kezdtem írni, gyógyterápia volt ez akkor. Meg sem fordult a fejemben, hogy nyilvánosságot látnak majd az irományaim (még ma is így nevezem őket). Aztán egyre-másra szórtam őket önköltséges antológiákba, de önálló kötetben még most sem gondolkodom igazán. Az Irodalmi Rádió gondozásában megjelent 2017-ben Halfarkas címmel egy 45 oldalas illusztrált füzetem, 2013-ban pedig egy netkötet – Súgnak a fák.
2015-ben egyik menyem és unokám meglepett egy felnőtt színezőkönyvvel, mely relaxációs tevékenységre sarkallt művészien megalkotott színezni való ábráival. Azóta is kiélem így az önálló rajzoláshoz-festéshez kevés tehetségem, de a színek harmóniáját az élet minden területén élvező alkotásvágyamat.
– Mesélj egy kicsit a családodról? Hogyan éled mindennapjaidat?
– Számomra a család a férjem, három fiam, a választottjaik, az unokák és a nagyszülőtársak. Két évtizedig a kölcsönös szeretet, tisztelet, egymás támogatása jelentette életem gerincét nyugdíjasként. Szoros kötelék fűzött össze minket. De nagyok már az unokák, beléptek a gondoskodást kevésbé igénylő, sőt tűrő életkorba. De lassan mi fogunk egyre gyakrabban a párommal rászorulni a támogatásra.
– Tudom, hogy szereted a természetet, s hogy nemrég is részt vettél egy futóversenyen. Szólj kedvenc elfoglaltságaidról, kérlek!
– Az elmúlt két év egészségügyi történései miatt érzem, az aktív mozgást felül kell vizsgálnom. Remélem, életkorom ellenére visszatér a vitalitásomból annyi, amennyivel befejezhetem az Országos Kék Kört.
– Milyen vágyaid, terveid vannak (az élet bármely területén)?
– Együtt tudni a családot békében, harmóniában, ez mindennél fontosabb a számomra – a Mérleg jegyében születtem. A lehető legtovább megmaradni a nekem rendelt földi úton hétköznapjaim urának. Képességeimhez mérten folytatni irodalmi alkotói tevékenységemet.
– Mindehhez kívánunk nagyon jó egészséget, Emőke!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)