Kutasi Horváth Katalin: Alkotói közelkép
GYÖRKE SERES KLÁRA
Klári néni verseit ott találom a Kláris Újság hasábjain és a Kláris antológiákban, felbukkannak a Holnap Magazin honlapján és kiadványaiban is, és természetesen a Sodrásban köteteiben, a Képzeld el… számaiban is. Ha rákeresek Györke Seres Klárára a neten, az Álmaim c. kötete jelenik meg először, s már a cím is valami titokzatos világlátást sugall. Egy korábbi kötete, a Szép az élet is az optimizmust, a lét, a természet szeretetét tükrözi számomra, csakúgy, mint az Erdei történet hangfelvétele, s annak kedves és megnyugtató világa, közvetlen hangja, melyet szépen illusztrálnak a Szín-Vonal Alapfokú Művészetoktatási Iskola tanulóinak rajzai. Úgy érzem, Klári néni mindig egyszerű bölcsességeket önt szavakba.
Első benyomásom az volt róla, hogy a természet, a barátság, a sze-relem, a család és a boldogság pillanatai a legfontosabbak számára. Sok verse gyermekekhez is szólhat. És rengeteg tényleg nekik íródott.
– Drága Klári néni, milyen viszonyban vagy a gyerekekkel, a gyerekirodalommal?
– Negyvenöt évig tanítottam gimnáziumban magyar, orosz, francia és román nyelvet, majd gyógypedagógusként, a sérült gyerekek csodálatos világát megismerve, életem legboldogabb szakaszát élhettem át. Sok gyermekverset írtam és írok most is. Egyik kötetemben száz – kicsiknek szóló – versem jelent meg.
– Sok köteted jelent meg. Éppen tíz! A már említetteken túl a Séta apával, Ha kérditek, Emlékeim, Rímek, Lelkemben, Quatrain, Amint az úton és a válogatott verseket tartalmazó Álomkert. Van, amelyik kedvesebb a szívednek? S persze kíváncsi lennék, miért…
– Számomra mind kedves. Nem tudnék választani, képtelen lennék egyet vagy kettőt kiemelni.
– Tervezel mostanában újabbat?
– Amikor már felgyűlnek a versek, prózák, szinte látom őket könyv formájában. Jelenleg is van kb. száz újabb gyermekversem, de persze sok mindentől függ a megjelenése.
– Mi indított először írásra, mióta írsz?
– Kicsit fura, de igaz: 2001-ben súlyos szívműtéten estem át, és két klinikai halál pillanatait éltem át. Édesanyámmal álmodtam, akinek egy verset szavaltam. Anya kitárt karokkal jött felém, s azt mondta: „Klárikám, írd le!” Mikor magamhoz tértem, kerestem őt. Az orvos megnyugtatott, majd elmondta, hogy nem volt ott Anyuka, de én nem akartam hinni neki! Olyan valóságos volt az egész! Mikor hazaengedtek, leírtam a neki mondott verset, és azóta is írok éjjel-nappal, járműveken, vagy egy padon… Mindenhol! Körülvesznek füzetek, lapok, és amit gondolatom súg, azonnal leírom, különben elszáll. (Egyetlen versemre sem emlékszem, miután leírtam.)
– Így aztán legfeljebb csak ismerősnek tetszik a költemény, ha viszontlátod valahol. Akár te is írhattad volna…
– Pontosan ez történt a múltkor is, a Klárist lapozgatva felfigyeltem egy versre, aztán láttam, hogy én írtam.
– Korábban tényleg soha nem írtál? Gyerekként, gimnazistaként?
– Valamikor gyermekkoromban, úgy nyolc éves lehettem, egy kis időre egyedül maradtam, és írtam egy verset a nagymamámnak. Senki másnak nem is akartam megmutatni. Középiskolás koromban nagyon sokszor találtam ki meséket, szívesen hallgattak, sokszor kérték, hogy meséljek valamit, amit meg is tettem, de soha nem írtam le ezeket, így elszálltak.
– A Versírás c. versedből idézem ars poeticád egy darabkáját:
„Írom a szavakat egyre-másra. / Minden szó lelkemnek darabkája. / Kurta-furcsa betűk néha / Hosszan elnyúló árnya, mintha / Segítségért kiáltna. / Míg a papíron táncukat járják, / Csábítgatják rímek varázsát.”
Kiegészítenéd még valamivel, mit jelent számodra a vers, a versírás?
– Megörökítem segítségével a családomat, az élet szépségét, a szeretetet, jóságot, barátságot, és a mindennapok csodáit, melyek rádöbbentenek, hogy az élet nem hiábavaló, ezért hálásan kell fogadni minden új napot.
– Milyen témákat örökítesz meg még szívesen?
– A természetszeretetet, gyermekkori élményeimet, az állatokat, szeretett kutyámat, Simonkát, ki már nem él, és főleg az emberek iránti szeretetet.
– Láttam, hogy a Batsányi-Cserhát Művészkör több díjjal is elismerte költői tevékenykedésed. Mesélnéd erről?
– Több pályázatot nyújtottam be, íróit is, költőit is, amiket Art arany oklevelekkel tüntettek ki.
– Milyen módon, hol ismerték még el munkásságodat?
– Nívódíjakat, okleveleket kaptam több irodalmi körben is pályázatokért, könyvbemutatókért, pl. a Kláris, a Holnap Magazin, a Rímkovácsok, a Holdudvar, a Tamási Lajos, a Táncsics és Váci Mihály Irodalmi Kör, valamint a Keresztény Alkotók Közössége által.
– Mennyire vagy elégedett életeddel, költői pályád eredményeivel?
– Elégedett vagyok, de néha azt gondolom, talán meg sem érdemlem…
– Mi az, ami mostanában a leginkább foglalkoztat?
– Az írás végigkíséri életem, s ami mellette foglalkoztat, az sajnos az egészségi állapotom. Nem mellőzhetem a napi többszöri inzulin beadását, a szívspray befújását, és az egy éve beültetett pacemakert sem tudom figyelmen kívül hagyni. Szeretem az életet, a családomat, unokáimat, és minden napot hálásan fogadok.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, Klári néni, örülök, hogy személyesen is megismerhettelek.
(Megragadott az a derű, tartás, ami a sok nehézség után, között és ellenére is sugárzik belőle. Kiderült, hogy családjában központi szerepe volt a zenének, s valószínűleg ez is hatással van verseire, ő maga is zongorázott, és sugárzott belőle unokái, testvérei, különösen bátyja iránti büszke szeretete.)
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)