Közelkép: Kamarás Klára – 2006

Péter Erika: Alkotói közelkép
KAMARÁS KLÁRA


Mostanában két könyve jelent meg. Az „Az arcok a múltból…” c. novelláskötetet Kaskötő István, a Kaláka Szépirodalmi Folyóirat vezetője, az „Ólomból szőni pilleszárnyat…” c. verseskötetet pedig Végh Sándor, Juhász Gyula-díjas költő méltatta. Mindkettő régi jó barát. Nem
szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni, túlszárnyalni pedig nem tudom őket, ezért én egész másképp, női, barátnői kíváncsisággal fordultam felé. Egy éve még nem ismertem. A listán élvezettel olvastam írásait, hozzászólásait, majd mindkét könyvét. A legutóbbi nyílt pályázaton első helyezést ért el két különböző verssel (Letenyei fák, Magyar vagyok) a közönségnél és a szakmai zsűrinél egyaránt. Megnyerte a grafikai pályázatot, aktívan internetezik. Rengeteg energiát látunk benne, pedig ezt a belőle áradó vitalitást ő nem is érzi! A listás találkozón végre személyesen megismerhettem, beszélgethettem vele.

– Mi ösztönöz arra, hogy különböző művészeti ágakban is kifejezd magad?
– Azt hiszem ritkaság, ha valaki csak egyetlen műfajhoz vonzódik. Sok írótól, költőtől marad fenn rajz, vagy fordítva, a képzőművészek olykor irodalmi alkotást is létrehoznak. Hirtelen Gulácsy jut eszembe, aki festő volt, de verseket, meséket is hagyott ránk.
Gondolom, hogy az adott körülmények, a különböző hatások befolyásolják, hogy valaki melyik területen teljesedik ki.
Fiatal koromban, bizonyára a családi ösztönzésre, és Kelle Sándor, kitűnő rajztanárom hatására a képi kifejezéshez vonzódtam. Ez a lehetőség adott volt. Az írás viszont végigkísérte az egész életemet.
Úgy gondolom, hogy az írás áll közelebb hozzám.

– Volt-e a családfádban művész?
– Volt pár. A legrégebbi, Helverdle Ágoston festő Ungváron élt, ő a nagyapám nagybátyja, Kernstock Károly pedig az unokatestvére volt.
Húga, Margit Kecskeméten alkotott. Nemrég olvastam, hogy megpróbálták összegyűjteni a festményeit. Sajnos, kevés eredménnyel, mert a város szőnyegbombázásakor műveinek nagy része megsemmisült.
A nagyapám verseket írt és fordított. A családban azonban senki nem ért el jelentős sikert.

– Kedvenc festőd?
– Caravaggio!

– Kedvenc költőd?
– Költőt sokat sorolhatnék, de olyan nincs, akinek minden műve tetszik. Inkább kedvenc versekről beszélhetek, de az nagyon sok van!

– Kedvenc íród?
– Író? Elsősorban Karinthy Frigyes, Szabó Magda… és még sokan mások.

– Az „Ólomból szőni pilleszárnyat” köteted címe a Rekviem helyett c.
versed egy kiemelt sora. Számomra azt mondja, hogy az élet nehézségeit, küzdelmeit türelmesen eltűrve is lehet szárnyalni az embereknek. Te is ezt akartad üzenni nekünk ezzel a címválasztással?

– Körülbelül. Éltem egy szürke, unalmas, eseménytelen életet, s amennyit ebből ki tudtam hozni, abból válogattam a verseket a kötetembe. A Rekviem helyett c. versemben ugyanezek a szavak a lehetetlenséget, a hiába való erőfeszítést jelképezik. Ha meggondolom, ugyanarról van szó. A versben benne van: „Én mégis, mégis útra kelnék…” Megpróbálok valamit, ami lehetetlennek tűnik.

– Az emberek, a táj szeretete minden műved átszövi. Empátiádat, figyelmességedet, a környezetre való ráfigyelést, az életbölcsességedet minden írásod kisugározza. Úgy tudsz rámutatni a fonákságokra,
hogy el kell gondolkodni rajtuk, humorod olyan irónia, – sokszor önirónia -, hogy elfelejtünk nevetni. Aki így odafigyel másokra, nem hiszem, hogy túl szürke lenne az élete. Attól függ, mihez, kihez képest? Látásmódod megszínesíti a szürkét! Miért kellett ilyen soká várni, hogy másoknak is megmutasd magad?

– Mert nem láttam semmiféle kiutat. Most pedig már kifutottam az időből. Nem szeretem az önmarcangolást. Csak az számít, ami van, és esetleg, ami még lehet ebben a hátralévő időben.

Túlontúl szerény vagy! Ha újra kezdenéd, másképp alakítanád az életed?
– Nem szeretném újra kezdeni. Ugyanazzal a háttérrel ugyanide jutnék. Nem én alakítottam az életemet, hanem a körülmények.
Iskolás koromban egy vita végén egy nagyszájú osztálytársam azt vágta a fejemhez: te nem vagy közénk való! Azt válaszoltam: közétek való nem is szeretnék lenni!
Ez a mentalitás egész életemben elkísért. Mindig az adott erőt, hogy lenéztem azokat, akik azt hitték, hogy lenézhetnek.
Végszóként, tanulságként következzék versesköteted mottója:
„Az álom és a költészet szabad,/Az vagy, akinek képzeled magad.
Lehetsz király vagy koldus, egyre megy. /Anyja után vágyódó kisgyerek,
elestél? Hagyd, hogy felemeljelek,/s ha dalolok, hidd azt, hogy csak Neked!”

(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)