Kutasi Horváth Katalin: Alkotói közelkép
KISZNYÉR IBOLYA
Kisznyér Ibolya aktívan részt vesz játékainkon, szerepel az utóbbi két Sodrásban és a Virágok antológiában is. Honlapunkon és folyóiratainkban prózát és verseket egyformán olvashatunk tőle, a rövidebb versformákban is termékeny. Ám szinte semmit nem tudunk róla, ismerjük meg egy kicsit közelebbről őt!
– Kiskunfélegyháza, Pusztaszer, Kecskemét, Szeged. Ibolya, mesélj arról, kérlek, mi fűz ezekhez a városokhoz? És kíváncsiak lennék a gyökereidre. Szólj pár szót szüleidről, gyermekkorodról is!
– Kiskunfélegyházán születtem. Itt élt, itt él rokonságunk, ide jártunk később is látogatóba. Aztán itt dolgoztam. Ötéves koromban ugyanis kiköltöztünk Pusztaszerre. Édesapám önálló pékséget vezetett itt. Mindent kézzel készített. Édesanyám segített neki, s vezette a háztartást. Édesapám kedves sportja, a fuball miatt felállított egy csapatot, mellyel megyei bajnokságon szerepeltek. Kecskemétre jártam iskolába. Nagyon szerettem, csodálatos tanáraink voltak, igen jól tanultam. Egy másfél évvel fiatalabb testvérem van, akivel mai napig fél szavakból megértjük egymást. Az élet úgy hozta, hogy vele együtt szakmát kellett tanulnunk. Sokat utaztam, mindig volt néhány verseskötet a táskámban. A nagyvárosi gyerekek nem csúfoltak miatta, mint a boltban, ahol dolgoztam. Hatalmas tudásvágyamat, az olvasás szeretetét édesapámtól örököltem. Ő sem tanulhatott, de olvasási szenvedélye kiegészítette veleszületett intelligenciáját. Télen színházba jártunk Szegedre. Szép gyermekkorom volt.
– Tudom, nyugdíjas vagy, de mondd el nekünk légy szíves, mi volt a foglalkozásod, hivatásod!
– Pici gyerek mellett végeztem el a kereskedelmi szakközépiskolát, érettségi után ügyintéző lettem egy nagykereskedelmi vállalatnál. Elvégeztem egy mérlegképes tanfolyamot, egy lakásszövetkezetnél pénzügyi ügyintéző, majd könyvelő lettem. A rendszerváltás zavaros viszonyai között munkanélküliként banki ügyintéző vizsgát tettem, egy területi szociális intézményben dolgoztam, majd elég hamar egy intézményhálózat gazdasági vezetőjének neveztek ki, majd 52 évesen egyetemi diplomát szereztem, ami régi álmom volt, s gazdasági igazgató lettem.
– Nem olyan régóta írsz. Mi késztetett rá? Mit jelent számodra ez a tevékenység? Ki(k) volt(ak) rád hatással? Biztatást, segítséget, megerősítést kaptál–e? Milyen olvasmányok, költők befolyásolták ízlésed? Milyen témák foglalkoztatnak elsősorban? A líra vagy a próza áll közelebb a szívedhez?
– Már gyermekként sokat olvastam, a könyvtáros a régi óvónőm volt, ő adta a kezembe azokat a könyveket, amit nekem valónak ítélt. Sokszor szavaltam, még a levelező tagozaton is. Gyermekkorom kedvencei Ady Endre, Goethe, Schiller, Shakespeare, Móra Ferenc, Garai Gábor, Jókai Mór. Később Kodolányi János. Kedves könyveim: Jane Eyre, A diadalív árnyékában, A 22-es csapdája, Merle és Rejtő Jenő könyvei. Később Szabó Lőrinc, Faludy György versei. Időszakonként, mikor alábbhagy a magamtól elvárt időskori bölcsesség és türelem, akkor inkább a „tömörebb” verseket választom.
Az élet sok akadályt gördített elém, az egyedüllét és a múlt traumáit baráti tanácsra írással próbáltam feldolgozni, papírra vetettem életem történetét. Sokáig csak a szenvedésről tudtam írni, a verseket éreztem közelebb magamhoz. Egy-egy pályázat sikere és a Verslista megerősített benne. Gyermekeim is biztatnak, látják, hogy milyen nagy örömöt találok az írásban. Utólag már látom, miért alakulhatott így az életem…
– Megosztanál velünk néhány dolgot a családodról, magadról?
– Korán, 18 évesen mentem férjhez, egy időre ki is tagadtak emiatt, de mikor később Szegeden tudtak venni egy régi kis házat, egy szobát nekünk is biztosítottak. Húszéves sem voltam, mikor megszületett első gyermekem, ki ötéves koráig sokat betegeskedett. Nemsokára elváltam férjemtől. Fiam egyedül neveltem, s miután beleszerettem második férjembe – kitől aztán később szintén elváltam –, 17 év különbséggel, édesapám halála után három héttel, megszületett második gyermekem is. Haláláig édesanyámmal és gyermekemmel éltem. Korkedvezményes nyugdíjba vonulásom után fél évvel infarktust kaptam. Megmentettek egy stent behelyezésével, azóta újabbakat kaptam. Édesanyám betegsége lelkileg megterhelő volt. Családi házunkat is el kellett adnunk, így hiteleimet is tudtam törleszteni. Betegségeim egyre szaporodtak. A pánikérzet sok mindenben akadályoz, s ez a járvány miatt csak még rosszabb lett. És megszűntek a családi, hétvégi ebédek…
A nagyobb fiam 49 éves, a nagykereskedelmet választotta, műszaki területen dolgozik. Lánya, gyönyörű unokám, az ELTE koreai szakán másodéves hallgató. A kisebb fiam 31 éves, mikrobiológus, ő még keresi az igazi munkát, hivatást. Mindkét gyermekemnek van érzéke az íráshoz, gondolom, majd egyszer nekik is fontos lesz.
Gyermekeim már nem igényelnek segítséget, inkább ők igyekeznek segíteni engem.
– Jut időd esetleg másra is a család és az írás mellett? Van esetleg még valamilyen hobbid? Hogy éled a hétköznapokat?
– Még mindig vágyom újabb tudásra, sok minden érdekel. Az emberi értékek, az élet értelme, a világ káoszából való kilábalás, az emberek felemelése, az örömkeresés, és persze a saját személyiségfejlődésem. Legtöbbször sportközvetítéseket nézek, igyekszem távol tartani magamat a közállapotoktól idegrendszerem érdekében. Sajnos nagyot keveset mozdulok ki, orvosi kontrollokra járok, ritkán tudok elmenni találkozókra. Mostanában a kötelezően előírt sétákra sem volt erőm. Olvasni, keresztrejtvényt fejteni szeretek. A házimunka is egyfajta hobbi. De a főzés, sütés a sokféle diéta miatt elkedvetlenített.
– Ibolya, mit szeretnél elérni, milyen terveid, vágyaid vannak?
– Szeretnék legalább egy önálló kötetet majd, értékes, szép dolgokat alkotni, értékes, szép dolgokról írni. A szabadságomban korlátozó betegségeimet letenném, hogy tudjak előadásokra, találkozókra járni. Egy új párkapcsolattal szemben pedig bizony bizalmatlan vagyok.
– Ibolya, a kötet megvalósulásához sok gyönyörű írást, rengeteg pozitív visszajelzést, a lehető legjobb egészséget, a mindennapokhoz pedig felhőtlen derűt kívánok sok szeretettel! Köszönöm, hogy ennyi mindent megosztottál velünk magadról!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)