Kutasi Horváth Katalin: Alkotói közelkép
KOVÁCS ÁDÁM MÁTÉ
A kultúra sok területén jeleskedő, Mezőcsáton élő Kovács Ádám Máté nemrégen csatlakozott a Verslistához, s egy ideig kreatív játékaival, élrímes újításával adminként is segítette az itt folyó munkát. Sokféle művészeti tevékenységet folytat, tele van tervekkel, így tavaly januárban fiatalkora ellenére a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki.
– Ádám, Miskolcon születtél, a Mezőcsáti Kistérségben élsz. Hogy érzed itt magad, hogy éled meg mindennapjaidat?
– 2015 októberétől szentelem életem teljes mértékben a kultúrának. Ekkor költöztem haza Debrecenből egy félbehagyott egyetemi képzés után. Azt is mondhatnám, hogy életem GPS készülékén nyomtam egy „Újratervezés” gombot.
Kevés a fiatal, a kultúra iránt érdeklő fiatalok pedig olyan szűk keresztmetszetet alkotnak, hogy két kezemen meg tudom őket számolni. Mi vagyunk azok, akik itt maradtunk, és szeretnénk életben tartani a térségben folyó művészeti, kulturális életet. Eleinte nehezen éltem meg, hogy át kell törni a generációk közötti falat, de töretlenül haladtam előre. Természetesen most is vannak, akik megkérdőjeleznek, ami véleményem szerint teljesen rendben van, viszont a „Fiatal vagy, nincs rálátásod” kezdetű mondatok a lovagi címmel felülíródtak.
– Írás, színészkedés, kántorság, zeneszerzés, karnagyság. Melyik a legeslegfontosabb tevékenység a számodra ezek közül, és melyik az, amelyik inkább csak hobbi? Tudnál választani?
– Mindegyik ugyanolyan kedves a szívemnek. Ez most diplomatikusan hangzik, de tényleg így van. Folyamatosan mérlegelek, prioritásokat fogalmazok meg, és próbálok egyszerre csak egy dologra koncentrálni. Ezek tulajdonképpen művészeti „itt és most” pillanatok, mindig az éppen aktuális tevékenységem okozza a legnagyobb örömet, így elmondhatom, hogy nem fáradok el benne, hanem töltődöm általuk.
– Kik voltak rád a legnagyobb hatással, kik formálták ízlésed, irányították érdeklődésed a kultúra felé?
– Édesanyám éneklés iránti szeretetével kezdődött minden: már gyermekként, alsó tagozatos koromban elkezdtem járni a Mezőcsáti Egressy Béni Vegyeskar és a Mezőcsáti Református Énekkar próbáira. Felső tagozatos kisdiákként pedig Mátyás Sándor lelkipásztortól tanultam meg a gitározás alapjait, a gimnáziumi énektanárom, Kurgyis András tanár úr javaslatára kezdtem el magánének szakra járni Nagyné Keserű Ildikó tanárnőhöz. 2015-től pedig Juhász Tamás zongoraművész úr, Berkesi Sándor – Liszt- és Kossuth-díjas – karnagy, zeneszerző; Zoller János népzenész, a Mezőkeresztesi Férfikórus karnagya; Pinczés István – Jászai Mari- és Uchimura-díjas – rendező; Birtalan Judit – Nagy István-díjas – karnagy, valamint Magolcsay Nagy Gábor költő vannak jelen az életemben. Ők azok, akik mind a mai napig támogatnak szakmailag.
– Sok helyen megtalál az is, aki költőként, íróként ismer. Hol vagy jelen a Verslistán kívül?
– A Cserhát Művészkörben, a Csáti Alkotók Társaságában, a Magyar Alkotók Nemzetközi Egyesületében és a Szövegtrafik Irodalmi Klubban vagyok jelen, ami a kulturális tagságaimat illeti. Folyóiratok tekintetében a Kláris és a KORKÉP folyóiratokban publikálok.
– Igen komoly sikereket értél el egykor az asztaliteniszben. Fogtál pingpongütőt a kezedben mostanában?
– A sport 2008-tól 2013-ig volt jelen az életemben, ez alatt az idő alatt tagja lettem a Magyar Mozgáskorlátozott Asztalitenisz Válogatottnak, háromszoros magyar bajnoki címet szereztem, a világranglistán 34. voltam, és 8 hellyel maradtam le a londoni paraolimpiáról.
Mai napig szívesen fogok ütőt a kezembe, nyári táborok alkalmával mindig azt a célt tűzik ki maguk elé az emberek, hogy legyőzzenek.
A kollégiumi szobatársaim viccelődtek azzal, hogy ellenük csak hátrakötött kezekkel játszhatok.
– Ádám, megváltozott az életed, mióta megkaptad a lovagi címet?
– Fenekestől felfordult: egymást érték az interjúk, a különböző megkeresések, a kulturális rendezvényeken „fellépő” kategóriából átkerültem a „VIP vendég” kategóriába. Kellett egy kis idő, amíg sikerült feldolgoznom az eseményeket. Segítségemre volt, hogy a művészeti csoportjaimmal és a gyülekezetekkel tudtunk róla beszélni, és közös vacsorák keretében meg is tudtuk ünnepelni, hiszen nélkülük az én szolgálatom sem lehetne teljes értékű. Úgy gondolom, a nyakláncomban lévő láncszemek őket szimbolizálják.
– Hogy érzed, te magad változtál-e?
– Úgy gondolom, az emberi élet folyamatos változás, ezért fejlődnünk kell az elfogadásban, valamint meg kell tanulnunk, hogy ne ragaszkodjunk foggal-körömmel az elképzeléseinkhez. Amint erre ráébredtem, elkezdtem értékelni azokat a dolgokat, amikre a világ már kevésbé figyel: a természet szépségét, a csend erejét és a tudatosság kialakítását.
– Hogy lát a környezeted? Milyen visszajelzéseket kapsz?
– A családomtól, barátaimtól és a művészeti csoportjaimban lévő emberektől is azt szoktam kérni, hogy azonnal szóljanak, ha úgy érződik, távolodom a realitástól a saját megítélésemet illetően. Ennek megfelelően szólnak is, és egyből visszarántanak a földre.
A személyes visszajelzések számítanak leginkább, mert az nemcsak egy „like” vagy egy „gratulálok” elküldésében merül ki, hanem van idő elbeszélgetni az éppen aktuális eredményről. Az eredmények siker / kudarc skálán való megítélése számomra egyértelműen a siker felé orientálódik. Ez az én szótáramban azt jelenti, hogy a kudarcokat sem sikertelenségként élem meg, hanem tanulok belőlük.
– Mesélj egy kicsit a családodról, kérlek!
– Édesanyám titkárnő egy református parókián, édesapám pedig katona volt, már mindketten nyugdíjasok. Hálát adok érte, hogy ők a szüleim, mert születésem pillanatától fogva kitartottak mellettem.
Két testvérem van, egy bátyám és egy nővérem, 14 és 10 év korkülönbséggel a javukra. Bátyám a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye esperesi titkára, nővérem pedig történelemtanárnő, már 19 éve sclerosis multiplex beteg, rokkantnyugdíjas.
– Mi történt születésed pillanatában?
– Koraszülöttként – 6 hónapra – 1 kiló 20 dekával és 30 centiméterrel láttam meg a napvilágot. Sok időt töltöttem inkubátorban, az orvosoknak sokáig kellett az életemért küzdeniük, ami meghozta gyümölcsét, életben maradtam.
Az első lábra állásomkor viszont kiderült, hogy ez az állapot nem múlt el nyomtalanul. Oxigénhiány miatt izomzsugorodást kaptam, mindkét lábam Achilles-ínja izomzsugorodást szenvedett, lábujjhegyen jártam. Éveken át hordtak szüleim gyógytornára, gyógyúszásra, ám ez az állapot egészen 6 éves koromig fennállt.
Ekkor szükségessé vált a műtét, mert csak speciális általános iskolába vettek volna fel, a szüleim ezt viszont nem akarták. Megműtöttek, 1 hónapot töltöttem combig érő gipszben, a gipszlevétel után pedig újra kellett tanulnom – már a talpamon – járni.
– Van időd a magánéletre ilyen elfoglalt életmód mellett?
– Ambivertált személyiségem van, ami ötvözi az introvertált és extrovertált személyiségjegyeket. Az extrovertált jegyek a színpadi szereplésekben kapnak teret, az introvertált jegyek viszont a szabadidőmben. Ennek megfelelően egy hangszer mellett, egy könyv társaságában, vagy csendes, gondolkodó pillanatokban is teljes mértékben megtalálom önmagam.
A járványhelyzet miatti lezárásokból adódó szabadidőm pedig egy párkapcsolat kibontakoztatásában csúcsosodott ki. Jelenleg a magánélet – kulturális élet skáláján szeretném megtalálni a mindkettőnknek megfelelő értéket.
– Mire szeretnéd, ha több időd jutna?
– A jelenlegi helyzetben alapvetően sikerül jól beosztani az időmet. Vannak olyan projektjeim, amik már évek óta a „folyamatban van” fázisában vannak, bár erre nem időt szeretnék, hanem ihletet. Mert hiába van időm, ha nincs ihletettség.
– Milyen terveid, vágyaid, céljaid vannak a közeljövőben? (A kulturális területekre és a magánéletedre is gondolok.)
– Jókor jött az interjú, ugyanis szeptembertől sok minden megváltozik a magánéletemet illetően. Vár rám egy munkahelyváltás, egy költözés, valamint a párkapcsolatom további ápolása. Ez alapvetően sok erőt fölemészt, így a kulturális életemet szinten tartani szeretném csupán.
Ezen kívül jelentkeztem a Sárospataki Református Teológiai Akadémiára hitoktató képzésre, így a jövőben a kulturális életemre fogok annyi időt szentelni, mint amennyit az elmúlt években a magánéletemre szenteltem.
– Ádám, igazán köszönjük, hogy bepillantást nyerhettünk életedbe, s hogy ilyen sok személyes dolgot, tervet, gondolatot megosztottál velünk! Derűsen járd az útjaidat, találd meg a boldogságot a magánéletedben, a boldogulást a munkádban, az elégedettséget minden területen, ahol munkálkodsz, s továbbra is hozz örömet sokaknak!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)