Baranyai Attila: Alkotói közelkép
KUTASI HORVÁTH KATALIN
Kutasi Kati hat éve aktív tagja a Barátok Verslistának, s nemcsak alkotóként van jelen, de adminként és operátorként is segíti a csoport munkáját, írásra buzdítja a tagokat játékkiírásaival. Részt vesz antológiáink, folyóirataink szerkesztésében, s azok nyelvi lektora. 2016-ban és idén publikációiért, 2017-ben közösségi munkájáért kapott Kortárs Magyar Irodalomért díjat.
– Kati, 2016-ban készült már rólad egy közelkép, de azóta annyi mindent írtál, sok minden történt. Mesélj ezekről!
– Akkor még inkább prózát írtam, s talán a második novelláskötetem jelent meg, a Kóborló emlékeim után a Lélekhálózat. De aztán ritmikussá vált a prózám, s rájöttem, verssé szeretnének rendeződni a sorok. Még öt kötetem jelent meg, s a Kőlelkesülés és a Fagyöngylét c. novelláskötet mellett három – Kiszakadva, Levelekkel hullok, Fonódások – bizony verses.
– És ezt talán a Verslistának köszönheted?
– Mindenképp! Mint annyi minden mást is. Az ihletet, a sok kötetet, és főleg azt az elégedett érzést, hogy jó ügyet szolgálhatok, s hogy én magam is írásra ösztönözhetek másokat. Felemelő érzés, hogy oly sokan megbíznak bennem, így érzésem szerint jó nyelvi formába önthetem, helyesírási szempontból is tökéletesíthetem mások gondolatait. Talán a játékok jellege, pályázataink, antológiáink témái, adott formái és a felgyorsult világ alakítja úgy, hogy verseim elszaporodtak. De talán egyfajta fejlődés, érés is ez. Úton-útfélen képes vagyok haikut, apevát vagy pundurkát írni, egy-egy villanás, és már rögzül is egy hangulat, egy futó gondolat.
– Van kedvenc műfajod, formád, stílusod, esetleg témád?
– Szeretem az előbb említett rövid formákat, de szeretem néha szabadjára hagyni érzéseimet, asszociációimat, s ilyenkor nagyobb lélegzetű versek is megszületnek. Mindig váratlanul tör rám egy új forma, legyen az valami klasszikus strófaszerkezet, vagy akár szabadvers, esetleg egy drámai párbeszédes forma, de lehet, hogy mindez csak formajáték, kíváncsiságomból ered, s talán megrögzött prózás vagyok, aki kitérőket tesz. De az elbeszélő költemény vonz, az biztos. És ha egyszer lesz majd időm, szeretném kipróbálni a regényírást… Amolyan lélektani regényre gondolok Dosztojevszkij nyomán.
– Ki(k) volt(ak) még hatással rád az irodalomban és az életben?
– Elsőként Ady. Aztán jött Moravia, Márquez, Malamud, Maugham, Mauriac… Inkább a világirodalom foglalkoztatott. Tóth Árpád a hasonlatai révén érdekelt, először csak nyelvi szempontból vizsgáltam. De egyszer csak sokan „elkezdtek meglátogatni“ a Nyugat alkotói küzül. És meglepetésemre a komor Babits Mihály is „vissza-visszatért“, beférkőzött tudatomba. Talán az általam összeállított kvízeknek (pl. Az író is ember) köszönhető ez, vagy hogy tanítványaimmal sokszor újraolvastam a műveket az évtizedek alatt, így rögzültek és kísértenek a sorok, a motívumok. Tudok költőink szemével nézni, szívükkel érezni. Mindig tiszteltem, de most már igazán és mélyen értem és szeretem József Attilát is, mióta megpróbált az élet.
Nagyon nagy hatással volt rám középiskolai magyartanárom, Vasbányai Ferenc, aki kihatott egész életemre, gondolkodásomra és tanítási stílusomra is, szerteágazó asszociációi révén varázslatos utazásokat tettünk az erkölcs birodalmában. És hasonlóan mélyen hatott rám Bencédy József professzor az egyetemről, akivel elsősorban a stilisztika és a jelentéstan világában kalandoztunk.
– Sokan nem tudják, hogy a Kutasi felvett írói előneved. Honnan való?
– Sokan vagyunk Horváthok. Iskoláimban az évfolyamunkon, vagy amerre megfordultam, mindig volt legalább még egy Horváth Katalin. Az egyetemen meglátta Zrínyi Szigeti veszedelméről írt dolgozatomat Sárdy Margit asztalán Kovács Sándor Iván, aki magához hívatott, és miután közölte, hogy kutatásaihoz szüksége lenne az anyagomra, és hogy ilyen néven van már egy Zrínyi-kutató, gyökereimről faggatott, s akkor találtuk ki az alliteráló Kutasi Katalin nevet. (A Horváthot is megtartottam, mert hozzám nőtt, s mindezek ellenére megszerettem. Első irodalmi próbálkozásaimkor már így használtam.) Apai nagyanyám zalai. Van ott két kis falu: Kiskutas, Nagykutas. Ez utóbbiban született nagybátyám. Édesapám már Budapesten látta meg a napvilágot.
– Te is Budapesten születtél, ott élsz. Jól érzed magad a fővárosban? Tudom, sokszor és sokfele mászkálsz…
– Még mindig minden ideköt, de szinte élhetetlen. Ha megtehetném, egy csendes kis helyen élnék az erdőszélen. Nagyon szeretek kiszakadni hétvégenként a természetbe, elsősorban a Pilis és a Börzsöny hegyeit járom, de néha a Mátra is belefér. Igazi szerelmem persze a Magas-Tátra, de ott csak vendég lehetek, a nyelvem ideköt.
– A túrázáson kívül van még esetleg valamilyen hobbid?
– Korábban rengeteget kötöttem, varrtam, hímeztem is. Jónéhány gobelinem díszíti itthon a falakat. Erre már nincs időm, és a szemem sem a régi. De a Magyar Turista c. újságban párommal minden hónapban megjelennek cikkeink kedvenc helyeinkről, valamint túrabeszámolóink, ezekhez pedig mi magunk készítünk jártunkban-keltünkben fotókat, ezek kiválogatása is időbe telik, és bevallom: a Verslista teljesen kitölti a szabadidőmet és az életem. Rengeteget jelent számomra, rendkívül fontos.
– Szerintem ezt sokan érezzük is. Mire vagy a legbüszkébb eddigi életed során?
– Nagyon örülök a Kortárs Magyar Irodalomért díjaknak, a Kláris-nívódíjaknak, a Szárnyprógáltatók bronzkupájának próza kategóriában, de leginkább arra vagyok büszke, hogy egyre többen kíváncsiak és adnak a véleményemre, elismerik a munkámat és a tudásomat. Ez nagyon megerősít, és persze hatalmas felelősséggel is jár. Büszke vagyok arra is, hogy bár sokáig gyermek maradhattam, és bizonyos szempontból az is leszek mindig, hirtelen fel tudtam nőni a rám szakadt nagyon nehéz feladatokhoz, helyt tudtam állni a lélek- és emberpróbáló helyzetekben. Mind megerősített. Még határozottabbá formálódtam. Mindig megéreztem, szinte gondolkodás nélkül tudtam, mit kell tennem, mi a leghelyesebb.
– Mit kívánnál, ha teljesülhetne?
– Egyelőre csak időt, több időt és még több időt… És akkor nem lenne akkora lelkifurdalásom azokkal szemben, akik a legfontosabbak nekem, mert többet szeretnének belőlem… És a lehető legnagyobb egészséget kívánnám mindannyiunknak! Amire még kínzó szükség volna, az a nyugalom. Kívül és belül. Körülöttünk…
– Kívánom, hogy valósuljon meg, Kati!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)