Közelkép: Millei Lajos – 2016

Kovács Daniela: Alkotói közelkép
MILLEI LAJOS

Mindig mosolyog a szívem, ha Millei Lajos munkásságáról kell szót emelnem. Egyrészt azért, mert azonos nyelven beszélünk mindketten, a lélek nyelvén, másrészt, mert Millei Lajos az a költő, aki mer úgy írni, ahogy érez. Őszinte magaigazolásával nyeri meg az olvasók szívét. Nem szégyelli kimutatni félelmeit és fájdalmait, hiszen tudja, a költő legfőbb feladata az emberi léthez tartozó öröm és fájdalom felvállalása, ezzel tud igazán adni másoknak is. De nemcsak azért tisztelem őt, mert költőként hiteles, hanem mert emberként is hűséges az önmaga jobbik énjéhez. Miközben salakmentes lírájával lelkéhez öleli minden olvasó szívét, azt mondja: „Nem szólok, csak gyűjtöm a szépet, / elteszem mindazt, mi egyszer megigézett. / Új fénnyel hintem be a megfakult álmot,  / baráttá fogadom, ki engem leigázott. / Óriás mosollyal karomat kitárom,  / szeretni próbálok mindent a világon.” És valóban, rokonszenves egyéniségéhez szó sem férhet. 

Millei Lajos

– Mikor vetetted verságyba legelső gondolatodat? – kérdezem tőle már-már ösztönhangon. 

– Alsó tagozatos koromban szinte hetente követtem el kettő vagy négy sorban mondóka jellegű versikéket, az egyik így szólt:

Kati néni meg Pista bácsi udvart söpör dalolva,

utána meg szép ruhában mennek el a templomba.

– Tudom, hogy mindig a saját utadat jártad a költészet terén. Miért nem vonzott Téged soha a nyáj-, a csordaszellem?

– Egy versrészletemmel válaszolnék:

Viszem a keresztem, mint sok-millió / birkává bágyadt, bús emberi társam, / de nem bégetek hozzá. / Az én acélos vágyam nem hajlik idommá. / Ha kell, törjön darabokká.

– Gyakran mondogatod, hogy ez a világ nem neked való. Mi a véleményed a kortárs költészetről? 

–  Ismételten egy versrészletemmel válaszolnék:

Aki nem lát, erőlködhet bárhogy, hiába is néz.
Oly sok közöttünk a szemellenzős élet-vitéz,
aki elszántan, mert az élet kongatott,
rakja a mára a remélhető holnapot,
s bár fény nélkül élte a mulandó tegnapot,
megelégedéssel küzd, s békésen mosolyog,
mert úgy érzi, ő a derengéstől is jóllakott.

– Jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, míg másoknak az önkritika keserves kenyér, Te tudatosan metszed le azon gondolataid szárnyát, melyek képtelenek a magas repüléshez. Szükséged van egyáltalán az olvasók visszaigazolására ahhoz, hogy tudd, hogy felismerd vitathatatlan költői értékeidet? 

– Az olvasói visszajelzések a legfontosabbak, hisz azáltal tudhatom meg, hogy miután felpróbálták a legújabb szófonálból szőtt lélekruhámat, mennyire érezték azt a sajátjuknak.

Korunk költői értékeiről szubjektív véleményt lehet mondani, ám senkinek sem tiszte azt eldönteni, hogy melyik az időtálló kincs. Vajon ki tudná azt megmondani, hogy a barlang falára most rálehelt párahalmazokból évszázadok múlva melyik ragyog cseppkőként?  

– Köszönöm, hogy mindennap ünneplőbe öltöztetted a lelkedet, további szép alkotómunkát kívánok a magam és olvasóid örömére. 

– Az ünnepi öltözék harmonikus pompája csak a lélekből jövő alkotás tükrében látható, én köszönöm, hogy Te nap mint nap fényesíted ezt a tükröt.

(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)

Vélemény, hozzászólás?