Dobrosi Andrea: Alkotói közelkép
ORDAS ANDREA
Ordas Andreát régóta ismerem, ismeretségünk a Verslistához kapcsolódik. Olyan, mintha mindig is itt lett volna, szinte elválaszthatatlan „alkotóeleme” a csapatnak. Nyilván az irodalom szeretete miatt találkozhattunk itt, de úgy tudom, gyerekszínészként kezdődött az élete.
– Andi, mi késztetett arra, hogy kipróbáld magad ezen a területen?
– Elsősorban a barátság – egy barátnőmtől tanultam gitározni –, másodsorban – mint oly sok költőnél – a szerelem. A színészethez és a zenéhez kötődik az írás is. A Rádió gyermekstúdiója után szerveztünk egy színjátszó csoportot, itt autodidakta módon tanultam gitározni, és ahhoz kellett dalszövegeket is írni.
– Emlékszel a kezdetekre, amikor a betűket a szívedbe zártad? Gondolom, valami vagy valaki inspirált?
– Nagyon korán kezdtem olvasni, már oviskoromban színjátszottam, így ismertem meg a verseket is.
– Hogyan fogadta a környezeted, mikor kiderült, hogy írsz?
– Kamaszkoromban volt, aki fárasztónak találta a cizellált lelkivilágomat, volt, aki biztatott, hogy folytassam. Később beleszürkültem a társadalomba. Elvitt a munka, művészetnek megmaradt a színház, ahol dolgoztam. A létért való küzdelem – a fiam felnevelése – mellett nem maradt energiám az írásra.
– Egyszer csak rátaláltál a Listára. Van valamilyen története?
– Egy szanatóriumban megismertem – többek között – egy hasonló problémákkal küzdő lányt, aki később eldicsekedett, hogy bekerültek írásai egy Sodrásban című antológiába, és még van hely. Felkerestem az antológia kiíróját – Baranyai Attilát –, hogy nekem is vannak friss verseim – hiszen a férjemhez írtam pár szerelmes verset –, így ezek is bekerültek. Egy évvel később hívott Attila, hogy van-e kedvem ismét megjelentetni egy-két írást. Ekkor már a bemutatón is részt vettem, összebarátkoztam Kutasi Horváth Katival, aki a következő februárban megkérdezte, hogy van-e állatos versem. Nem volt, de ekkor írtam meg első – humoros – prózai történetemet. Aztán a következő napon beléptem a Verslistába.
– Olvastam Tőled verset és prózát is. Nem mindenki képes erre. Te melyiket szereted jobban, vagy melyik az, ami jobban megy?
– Mikor mit, abszolút hangulatfüggő. Nem tisztem megítélni magam, ítéljenek az Olvasók.
– A Verslistán sok a játék, pályázat. Van, akit ez kifejezetten feltüzel, írásra sarkall. Te hogy állsz ezzel?
– Korábban engem is feltüzelt, hiszen több játékot nyertem meg, vagy lettem második-harmadik. Mostanában azonban ihletszegényebb időszakomat élem, így inkább úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó, hogy bármivel is rontsam a Lista színvonalát.
– Elmondhatjuk, hogy több lehetőség van különböző kiadványokban, antológiákban szerepelni. Találkoztam is már nem egyszer a neveddel. Hol lelhetünk még Ordas Andreára? Van esetleg önálló köteted, vagy valamilyen díjad?
– Önálló kötetemhez még gyűjtöm az írásokat. Az unokák mellett – nekik írok meséket – mostanában ismét a színjátszás felé fordultam. Így az Újbudai, Köllő Miklós által vezetett, Tarka színpad próbáin és előadásain veszek részt.
– Nemrég a kezdetekről kérdeztelek. De mi van most? Kinek írsz? Mi ad erőt ehhez, miből merítkezel?
– Mint említettem, az unokáim, illetve olykor-olykor betegtársaim.
– S ha már múlt és jelen, akkor legyen jövő is! Általában az interjú végén ez a kérdés biztos megjelenik: tervek. Mondd, Andi, tervezel? Itt most nem a listatalálkozós aktivitásodra gondolok elsősorban, bár a jó hangulatban nem elhanyagolható a szereped.
– Természetesen vannak terveim, de sok múlik az egészségi állapotomon is. Nem szeretném végleg elhagyni a Verslistát, hiszen ki lenne akkor a pálinkafelelős? De a jövő még bizonytalan. Sok múlik a nyár végén. Addig is remélem, még írok egy párat. Hogy verset, vagy novellát, az a jövő zenéje.
– Köszönöm, hogy rendelkezésemre álltál, további jó alkotókedvet!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)