Bodó Csiba Gizella: Alkotói közelkép
SZAKÁLI ANNA
– Emlékszel-e rá, hogy Hol és Mikor fogtál tollat (ceruzát) először azért, hogy Valamit közölj Másokkal, vagy esetleg csak Önmagaddal?
– Középiskolába jártam, amikor a vietnami háború borzalmai közel kerültek hozzám a rádió, televízió híreiben és az újságok képei, a maguk szörnyűségében. Az iskolában az első és a második világháború tanításával kapcsolatban és a napi politikában gyakran elhangzott, hogy soha többé nem engedjük a háborút, mindent megteszünk a megakadályozására, satöbbi. Ezzel szemben egészen más volt a valóság, akár csak ma. Ekkor írtam meg első fali újságra kirakott versemet, amelynek az volt a címe: Miért
van háború? Ez elveszett, tartalmára homályosan emlékszem.
– Mi volt a vágyad – tanulást, foglalkozást illetően – gyermekkorodban, felnőtt korodban, s mi valósult meg ebből?
– Gyermekkoromban a legnagyobb vágyam az volt, hogy ha felnövök, békés, csendes hétköznapokat élő és emberi szóból értő családom legyen, mert nem ilyenben nőttem fel. Tanulás? Foglalkozás? Még a középiskolában sem tudtam igazán mi szeretnék lenni. Foglalkozásnak ott volt a
mindennapi munka, segíteni kellett a szüleinknek. Minden nyáron dolgozni mentem, üdülőbe, halsütőbe, postára. Kellett a pénz tankönyvre, ruhára, cipőre. Felnőtt koromban a békés család vágya továbbra is jelen
volt, de nem jól választottam társat magamnak. Éretlen voltam, nem ismertem a világ igazi arcát és a lehetőségeimmel egyáltalán nem voltam
tisztában. Szinte sodort magával az élet. Mi valósult meg? Miután elváltam másodszor is, utána számot vetettem az életemmel és rájöttem, hogy a képmutatás mögé bújva, más életet élnek az emberek. Innentől építettem kizárólag magamra.
– Mit tartasz az írással kapcsolatban legfontosabb „feladatodnak”, mi az életfilozófiád (bár ezek visszajönnek verseidben) egy mondatban?
– A legfontosabb feladatomnak tartom, hogy írásaim vigaszként szolgáljanak, rámutassanak arra, hogy mindenki cipel valamilyen keresztet, és ha vállaljuk önmagunk sorsát, akkor már nem is olyan nehéz. Ez vagyok én, ilyen vagyok, így szeressetek. Ez az életfilozófiám is. Meg kell tanulnunk, hogy minden ember más és más személyiség. Ne akarjuk megváltoztatni és megnevelni. Majd változik ő magától, ha itt lesz az ideje
– Mit nem írtál még meg? Mi az, amit szívesen közölnél, Kinek az írását (költő, író) vallanád szívesen magadénak?
– Rengeteg novellát nem írtam még meg. Ezek a témák állandóan itt dübörögnek bennem, meg is fogalmazom, végig gondolom, de sajnos a munka és a család mellett szinte lehetetlen… Talán, ha még kapok rá időt….
Senki írását, versét, alkotását nem vállalnám és nem vallanám magaménak, csak azt, amit én írtam. Példaképem nincs. Aki jól ír, azt elismerem. Amelyik mű gyenge, az gyenge, még ha babérkoszorús írta, akkor is.
– Megjelent 3 önálló köteted, a legfrissebbel a „Nevető holddal” a Barátok Verslista 8. születésnapján találkoztunk. Ha mondanál róluk valamit…
– Köteteim külsőre azonos méretben készülnek, mivel sorozatnak tekintem őket. Minden kötet öt részre osztott, az élet csoportosítható kérdésköreit ölelik fel. Ezek között nincs azonos megnevezésű fejezet. Általában öt grafika díszíti és segíti a mondanivalót. A könyvkiadásban is
teret hódít az Internet világa, de a szépen kivitelezett hagyományos könyv ma is ajándék. Vállalásom, hogy minden kiadásból a bevétel nagy része közösségi adományra megy.
– Megkaptad Siófok város „Pro Urbe” díját is, amihez gratulálunk!
– A Pro Urbe díj valószínűleg a több éves közösségi tevékenység gyümölcse. „Csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen…” Kitartóan, ismételten beletenni szívedet, lelkedet, és szeresd őket, hogy mások is
szeressenek. Valahogy így megy ez, amikor értéket tudsz adni annak a közösségnek, ahol élsz.
– Van-e valami, amit szívesen üzennél a Barátoknak?
– Legyenek őszinték a hozzászólásokban és véleményekben, ne csak dicsérjenek, mert azzal nem segítenek egymásnak, sőt kárt okoznak, ha nem mutatnak rá a hibákra. Az ilyen jellegű hozzászólás legyen komoly, jobbító szándékú, melynek elfogadása nem rombolja le az alkotó tekintélyét.
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)