Kutasi Horváth Katalin: Alkotói közelkép
SZOHNER GABRIELLA
Szohner Gabriella a Verslista által kiírt nyílt pályázatokon jól szerepelt, helyezett is volt, szép sikereket ért el az Irodalmi Rádiónál, a Toll és Ecset „Életcéljaim” novellapályázatát is megnyerte. Igazán örülünk, hogy nemrég tagjainkhoz csatlakozott.
– Gabi, mivel Hatvanban születtél, tanultál, és itt is élsz, biztos erősen kötődsz a városhoz. Mit jelent számodra?
– Az óvodámat, az iskolákat, szeretett pedagógusokat. A volt Jereván presszó csokifagyiját, amiből nem győztünk eleget enni, a már nem létező Arany Fácán szórakozóhelyet, ami tiltott volt a Bajza Gimnázium tanulóinak, a két mozit – már egyik sem létezik. A régi buszmegálló mögötti park gesztenyefáit, a padokat, ahol randevúzgattak a fiatalok, a régi kastélyban működő és az újonnan épülő kórházat, ahol dolgoztam. Gyermekkort, ifjúságot, megélhetést. Büszke vagyok, hogy 2017-ben városunk a Legvirágosabb város I. helyezését érte el.
– Mesélnél gyermek- és ifjúkorodról, tanulmányaidról?
– Akkoriban nem történt semmi különleges. Tettem a dolgom, tanultam, segítettem a szüleimnek, rengeteget olvastam. Különleges volt, ahogyan együtt éltünk, egy udvaron a nagynénikkel, nagybácsikkal, gyerekeikkel, nagyszüleimmel. Én voltam a legelső unoka, nagyon sok figyelem és szeretet áradt felém. Az általános iskola után a Bajza József Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, akkor indult egy egészségügyi képzés, érettségivel, szakmával. Mindenáron orvos szerettem volna lenni, hogy később meggyógyítsam a szeretteimet. A mai napig nem bántam meg a döntésem, bár a hosszú évek alatt sok minden megváltozott. A kórházat most is nagyon szeretem, önkéntes munkát végzek jelenleg is.
– Mi a szakmád? Mivel foglalkozol?
– Végzettségem szerint felnőtt szakápoló vagyok, erre építettem több felsőfokú képesítést, legutoljára egy mentálhigiénés szakasszisztensi végzettséget. A nyugdíj előtti tizennégy évet a szociális ágazatban töltöttem, a Szent Erzsébet Idősek Otthonában voltam főnővér és mentális szakember. Nagyon szerettem ezt a munkát, itt teljesedtem ki, itt éreztem meg először, hogy amit tapasztaltam, tanultam, valaho-gyan át kell adnom azoknak az embereknek, akik bajban vannak. Az idősektől nagyon sokat lehet tanulni, ha megnyílik a szívünk. Én tőlük tanultam bölcsességet, elfogadást, el nem múló reményt és hálát. Közöttük költözött a szívembe a hit.
– Mikor, kinek vagy minek a hatására kezdtél el írni? Milyen jellegű írások voltak ezek? Milyen témák foglalkoztattak leginkább?
– Már a kórházban töltött évek alatt is éreztem, hogy valami ficereg bennem, figyeltem a pályázatokat, egy novellámmal első helyezést értem el. Később tudatosan figyeltem az emberek természetét, személyi-ségét, reakcióikat. Mire elérkezett a nyugdíjazás ideje, tudtam, hogy novellákat, könyvet fogok írni. Így született meg első kötetem, a „Tépett kendők”, mellyel fő célom volt, hogy folyamatában megmutassam az emberi lélek fejlődését, az „érésünk” sarokköveit. Hogyan jutunk el a huszonéves lázadozásoktól a hetvenéves bölcsességig, hogy tudjunk visszapillantani, értékelni, bocsánatot kérni. Célszerű a könyvet az elejétől olvasni, mert így lesz igazán követhető ez a folyamat.
Második kötetem, a „Koszorút fontam magunkból” inkább a kapcsolatainkról szól, emlékeken, történeteken keresztül mutatja be kötődé-seinket. Az egyik az egyén útja, a másik az egymással való törődés, vagy nem törődés feldolgozása.
– Vannak kedvenc íróid, költőid? Esetleg példaképed?
– Szeretem, hogy József Attila, Ady, Radnóti, Juhász Gyula vagy Móra Ferenc művei minden korszakomban mást mondanak. Ifjúságom meghatározó regénye az Üvöltő szelek volt, aztán elolvastam pl. Zola, Hugo, Steinbeck, Németh László műveit. Már válogatósabb vagyok. Az örök kedvenc és példakép Fekete István marad, aki olyan közel állt a természethez, hogy az már majdnem isteni. Írói jelmondatomat is tőle választottam: „Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.”
– A pályázatokra benyújtott írásaid alapján azt gondolom, inkább prózaíró vagy. Szoktál verseket is írni? Örömmel vettük, hogy az apevafolyamba is bekapcsolódtál, s meg is nyerted az egyik fordulót.
– A versírással a Verslista felhívására kezdtem foglalkozni. Elsősorban a próza az igazi szerelmem, de nem zárom ki, hogy egy-egy vers is papírra kerül majd.
– Hol olvashatjuk még írásaidat?
– Novelláim megtalálhatók az Irodalmi Rádió honlapján, a szerzői blogomban, egyet-egyet feltöltök a társasági oldalra is. Jelenleg már 21 antológiában szerepelnek írásaim, és a Holnap Magazin online felületén.
– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Boldog vagyok, mert a pályázataim az ország minden részében sikeresek, s már felkérést is kapok. Két legfrissebb díjam: 2018-ban elnyertem az Irodalmi Rádió Legjobb Prózaírója címet és az OMLIT Magyar Prózáért Irodalmi Díj I. helyezését.
– Mivel foglalkozol szívesen az íráson kívül? Van esetleg hobbid?
Szeretek kézimunkázni, kötök, hímezek, gobelint varrok. Csinosítgatom a házunkat, udvarunkat, világmegváltó beszélgetéseket folytatok tízéves unkámmal. Sokat utaztam külföldön és itthon. Most minderre kevesebb a lehetőségem, erőnk, egészségünk fogyatkozik.
– Milyen céljaid, vágyaid, terveid vannak még?
Anyukám munkáslány, egyszerű, de nagyszerű emberek gyermeke. Apukám nem sokkal a születésem után Kanadába emigrált, művészlélek, festett, szobrászkodott, könyvei is jelentek meg. Kék vér van az ereiben. Következő célom minél többet megtudni az apai családról, talán meg is írni, és kiadni. Öt fiútestvérem van Kanadában, nekik, és az én gyermekeimnek, hogy megismerjék a gyökereiket.
– Így legyen! Eredményeidhez gratulálok, további sikereket kívánok!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)