Nagy János (Jega): Alkotói közelkép
VÉGH SÁNDOR
Szerencsés vagyok, mert személyesen is ismerhetem, egy városban élünk, alkotunk. Barát és költőtárs. Ismerhetem verseit, novelláit, elképzeléseit és terveit. És megismerhettem mögötte az embert. Mondom: szerencsés vagyok, mert együtt örülhettem, ünnepelhettem vele 2005 májusában, amikor egy hosszú alkotói út részeként, addigi tevékenységéért Juhász Gyula-díjjal tüntették ki.
“Ha valami nagyon érzékenyen érint, ki kell írnom magamból a látott képeket, a kapott pofonokat, az átélt örömöket, s mindazt, mi lehet akár lényegtelen is. Jól-rosszul teszem-e, nem tudom.“
(V. S.)
Akik olvassák, tudják, hogy jól teszi. Ismeri a költői mesterséget, a szavak varázserejét. Munkáit bárhol publikálja, azok azonnal az érdeklődés középpontjába kerülnek. Erősen érzelmi, a gondolatokkal
szabadon szárnyaló alkotó. Ahogy egyszer egy beszélgetésünkkor fogalmazta:
„Nekem olyan az írás, mint egy intellektuális szerelmi viszony.”
Örök utazó a képzeletbeli és valódi világ között. Igazi vándor. Néha meg-megáll, majd kitárulkozik előtte a fehér papírlap, s kibuggyannak tolla hegyéről a szavak. A jelen, a múlt örökségei, a megélt, a megtapasztalt világ.
„Amit szerettem, megtartom,
amit nem, elfeledem.
A kevés is sok, mit elmondtam,
S mily kevés ahhoz,
Mit mondhattam volna.” (Töredékek)
Versei, novellái kifinomult gyémántok. Tömörségük lenyűgöz, magukban hordozzák a mindenséget. Átszövik a falakat az emlékek indái, a szerelem könnyed érintése, a bánat s öröm – kart karba öltve. Visszaköszön a család, a gyermekek, a „kedveseknek” kijáró, feltétlen tisztelet. Majd az örök vívódások, amiket napról-napra megél. Néha elhallgat, olyankor csak a csendje beszél helyette.
„Régen hallottad, hallattad saját belső hangodat. Mintha elzártad volna nem csak előlem, hanem a külvilág elől, magad elől, mindenki elől.” (Küzdelem)
Tíz éve ír, alkot. Amatőr írónak vallja magát. Az Internet végeláthatatlan útjain felbukkan itt-ott, jeleket hagy maga mögött, hogy rátaláljunk. S mi megleljük. A Barátok Verslista tagja, a Kaláka Irodalmi folyóirat állandó külső munkatársa, de írásaival találkozhatunk a Napsziget, a Fullextra és a Digitoll honlapok oldalain is. Ahogy írásait lapozgatom, összeáll bennem az esendő ember, a mélységet s a magasságot is ismerő. A néha befelé forduló, a magányt, a csendet kedvelő.
Összegző alkotó, de egyben nagyon kritikus. Az a fajta, aki ritkán ír, majd azokból is rendre kihúzza a sorokat, amíg csak a mélyben a mű csillogása marad.
„piros kockákra kapirgálom a légypiszkos tegnapot, szinte ott vagyok, / s csak vagyok.” (Kocsmacsend)
„Néma szavak a csend paripáján ülve züllenek hanggá.” (Rólam)
Novellái, prózaversei szellemi kísérletek. Kerengő hangok ebben a zavarodott világban. Időtlenek. Műveiben mindig ott a költő, az alkotó ember, a magányos, de útját töretlenül járó vándor figurája, szeretett városa, kedvenc helyei, emlékekkel teli útjai, a szegedi Dóm és az örök kedves: a Tisza. „Olajosan fénylő, tükörsima odalenn gátjai között a folyó, felszíne valóban olyan, mint a tükör. A parti fák méregzöld lombjai rezdületlenül állnak tótágast benne, úgy tűnik, örök időktől fogva. Ha nem hívna, jelezne egy apró harang a város valamelyik templomában, és ha nem vegyülne bele az első hajnali buszok morgása, szinte érinteni lehetne a csendet.” (Mozgások)
„Hiányzik a hangulat, az érzés, a perce, az érintése, hozzám hajol lüktetése ereidnek, panaszszellő ébred észrevétlen a száraz lepedő hideg ráncai közül, gyűrött ez az arc, kifakult emlékű a tegnap, jövőnk ígérete feszíti ökölnyi szorításomat, rám feküdt a suttogó éj, ordítva születik újjá az örökségünk, törölném kínjaimat ölelésemből, ha nem markolna alázuhant emlékeket.” (Küzdelem)
„Kerge szél kószál száradt ágak görcsös ujjai között, hamis dallamokat fütyülve, a világló háttér előtt karmolva énjét a valóságba, mindhiába keresve létét. Sokősznyi hulladék lábainál, tavasza elveszett, madárkarmok tépte ruhája száradt sérülésekkel teli, könny nélküli fájdalom.” (Kép-telenség)
Két verseskötet társszerzője. Vágya, hogy egyszer önálló kötetben is megmutathassa önmagát, teljesen.
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)