Záruba Ildikóval 2020-ban, a jubileumi kötetbemutatón találkoztam először. Kezdettől mindenben támogatta, összejöveteleinkre is elkísérte férjét, felolvasott írásaiból, s mindannyiszor meglepett minket valami finomsággal, aztán nagy örömünkre ő maga is beállt Verslista-tagnak. Bár nemigen tervezte, azóta felbukkannak rövidebb versei, írásai, és több játékot is megnyert irodalmi kávézásainkon.
– Kedves Ildikó, már nyugdíjban vagy, de kérlek, mesélj egy kicsit tanulmányaidról, egykori munkádról!
– Érettségim évében megismerkedtem későbbi férjurammal, Karcsival. Frissen végzett villamosmérnök volt, így jobban kezdett érdekelni a matek. Az ELTE TTK-n végeztem, a programozás lett a “végzetem”. A cég, ahol kezdtem, az INFELOR – később SZÁMKI majd SZÁMALK néven – sok hazai számítógépes alapmunkában részt vett. Az első magyar számítógépek szoftvereinek tervezésében, írásában, tesztelésében is részt vehettem. A népességnyilvántartás egy részének a megoldása is hozzánk került. Egy-egy – általunk elkövetett – hiba keresése a programokban pont olyan, mint egy vadászat! Egyszer egy hibámat álmomban találtam meg: egy programsort mintha világító sárga jelölőtollal húztak volna meg.
Két nyelvvizsgával tudományos munkatársként “végeztem” az anyacégemnél. 1985-ben kiküldtek az NSZK-ba, Erlangenbe, az akkori IBM, Siemens assembly nyelvet jól ismertem – ez volt a gépi kódhoz legközelebb álló programnyelv, ezen íródtak az alapszoftverek. Kilenc hónapig tartott ez a munkám, szerencsésen be is fejeződött a projekt. Viszont Csernobil miatt állandó tiltakozó sztrájkok voltak a cég előtt az atomerőművek bezárásáért, így a tervezett folytatás elmaradt. Frankfurtba már a családomat is kivihettem. Két fiunk az általános utolsó osztályaiba járt, itthon is minden félévben levizsgáztak, férjem tanult velük. Két évig voltak velem, de a német oktatás sokkal rosszabb volt, így fiainkat a középiskolára hazahozta Karcsi. Hetente–kéthetente hazajöttem. Három német cégnél is dolgoztam. A technológia, az adatbázisok fejlődésével az a rendszer, ami az adatbázisok helyett dolgozott, kiöregedett – velem együtt. Kifutó rendszeremet itthonról még egy évig online karbantartottam, a saját cégünk égisze alatt, Karcsi volt a főnököm végre.
2007-ben nyugdíjba vonulhattam, egyszerre Karcsival. Sajnos ekkor már mindkét fiunk külföldön élt, unokáink is ott születtek. Sokat utazgattunk hozzájuk, egészen a Covid betöréséig.
– Látszik, hogy szereted, jól ismered az irodalmat. Szólj a családi, iskolai hatásokról! Verseket is mondtál egykor, biztos sokat tudsz még kívülről… Kik a kedvenceid?
– Hamar megtanultam írni, olvasni, édesanyám tanítónő volt. Elszórakoztattam a családot sok gyerekversikével, a családi könyvtárban mindenhez hozzáférhettem, gyorsan beleszerettem Jókaiba, Arany Jánosba, Garay Jánosba, és az iskolai könyvtáros, Teleki tanár úr is csodálkozott, hármasával vittem a könyveket. Jókai után Tersánszky, Fekete István, Mikszáth, Móricz, Németh László, Rejtő Jenő, később Wass Albert, Tormay Cecil… Szeretem József Attila, Szabó Lőrinc, Babits, Tóth Árpád, Radnóti, Garai Gábor verseit is. Egy időben Karcsival állandóan sci-fit olvastunk, de beteltünk vele.
A Trefort utcai 12 osztályos iskolába jártam, jó tanáraim voltak, szerettem az irodalmat, sok szavalóversenyen szerepeltem, osztályszinten színészkedtem is, egyszer még az Egyetemi Színpadon is előadhattuk a “Kalickába zárt madár” című, Dukai Takács Juditról szóló drámát, én alakítottam az első magyar költőnőt. Sok verset tudok még ma is, fiatalon ragadtak rám, de ma már képtelen vagyok újakat megtanulni. A hosszú úton vezetés közben verseket mondtam magamban, vagy énekeltem, az tartotta az agyamat éberen.
– Verset, prózát is ihlettél, múzsának tekinthetünk. Milyen érzés ez?
– Hajaj, jó. Kellemes. Nagyszerű. Jó költő-író tollából valók.
– Hogyan éled most a mindennapokat?
– A Covid meg a háború nagyon megviselt bennünket. A társaságunkból is egyre több barátunk hiányzik – Karcsi búcsú-verseiből ez látszik. A család messze van, egyre nehezebben utazunk.
– Van kedvenc elfoglaltságod, jut időd valamilyen hobbira?
– Korábban nagyon sokat varrtam, kötögettem. Szerettem utazni, bejártuk Magyarországot – a mai határokon túlit is, Európát, az USÁ-t, voltunk többször Egyiptomban (gyerekkoromban régész is akartam lenni), Hong Kongban, Makaón. Mostanában inkább a főzés köt le, meg szeretek a neten böngészni. 40 évig éltünk, élünk macskával, ez foglal el. Most egy sziámi.
– Kedves Ildikó, kívánunk sok kellemes irodalmi és “cicás” élményt!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)