Holéczi Zsuzsa: Történetek Hetedhét országból [KMI A 044]

Kedves Olvasó!
 
     Kíváncsiak vagytok, hogyan kezdtem el meséket írni? Ennek megválaszolásához azt hiszem, beszélnem kell a gyerekkoromról. Arról a jakabszállási tanyáról, ahol gyermekéveimet töltöttem, a nagyszüleim házához toldott szoba-konyhás lakásról, ahol nem hogy vezetékes víz, de még villany sem volt. Petróleumlámpánál tanultam olvasni, és öt kilométerre jártam nap mint nap iskolába már hatévesen.
     Egyke voltam, és nem lakott a közvetlen közelünkben senki, akinek velem egyidős gyereke lett volna, így hát játszótársat nyaranta nem találtam. Mentsváram lett viszont az olvasás, amit találtam, mindent elolvastam. Volt persze két-három mesekönyvem, amit a városi rokonoktól kaptam, például La Fontaine: A tücsök és a hangya – szép színes rajzokkal, meg Benedek Elek Világszép nádszálkisasszonya, és édesapám egyik karácsonyra a munkahelyén a fél kiló szaloncukor mellé kapott egy mesekönyvet, az Ezeregy éjszaka meséit. De tisztán emlékszem a nagyapám Kincses Kalendáriumára is, melyben éppúgy voltak mezőgazdasági tanácsok, mint ételreceptek, vagy tudományos hírek – és néhány mese is. Ott láttam életemben először egy illusztrációt sárkányról, és olvastam róla szóló mesét – ez a fantáziámat sokáig foglalkoztatta.
     Hogy Fekete Istvánt idézzem: „A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.” Így az olvasottak hatására elkezdtem színházat játszani – bár annak létezéséről akkor még nem is tudtam. A kiskonyhában találtam a sezlonyon egy bordós-barna bársonyos takarót – ez volt a királyi palástom, papírból ragasztottam koronát, várat az istálló mögötti kiserdőben nagyapám eszkábált összekötegelt kukoricaszárból, a babáim – mert két babám volt – lettek a nézők. Azt hiszem, ma ezt úgy mondják: szerepjátékokat játszottam. Persze ehhez a játékhoz történeteket kellett kitalálni, így aztán a korábbi olvasmányélményeimet felhasználva sok mesét írtam. Mai szemmel persze nem voltak ezek tökéletes mesék, de a jó mindig elnyerte jutalmát, a gonosz meglakolt – szóval a mese lényegét már értettem.
     Itt tartottam az emlékezésben, amikor rádöbbentem: életemnek ezeket a számomra emlékezetes mozzanatai talán csak számomra érdekesek. Beszélek inkább arról, hogy nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot kerestem, és barátnőm biztatására fogtam bele a történetírásba, melyhez aztán nagy segítség volt, hogy rátaláltam a Verslistára és az Irodalmi Rádióra, vagyis azok pályázataira. Mert ahhoz, hogy egy történet megszülessen, kellett a téma: egy idézet, egy fotó, egy pályázati cím – és a „fantázia vágató csikói” újra szárnyalni kezdtek.
     Legtöbbször elbeszélések születnek a tollam – illetve a számítógépem – által, de vannak verses próbálkozásaim és meséim is. Most ez utóbbiakból készült válogatást adok közre Somogyi-Deák Mercédesz kiszínezhető rajzaival illusztrálva, minden gyermeket arra biztatva, hogy az olvasottak hatására rajzolják, színezzék, írják tovább a mesekönyvüket.
     Könyvemet minden olvasni már tudó gyereknek jó szívvel ajánlom.