Lám Etelka: Örökmécses [KMI A 019]

     Lám Etelka versei légies, álomszerű, idillikus, békés képeket vonultatnak fel többségükben, de sérülékeny, múlékony ez a harmónia. Szépen csiszolt színes kavicsok csillognak sorai folyamában, kelletik magukat, mint ahogy mély gondolatai is fel-felfénylenek. Líráját tájfestőnek mondhatjuk. Költőnk a természet piktora, de belesimul környezetébe, s lelki tájak is körvonalazódnak szavai nyomán. Fel-felbukkan egy-egy ifjú is ebben a misztikus tájban, hol meséssé, hol démonikussá változtatva azt.

Sokszor tenyerében pihenteti a hold ezüstsugarát, virágos mezőn lépdel, elbűvöli őt a vörösen izzó nap az óceán horizontján. Varázslatosnak mutatja a csillagokkal telt égboltot.

Megemlékezik szülővárosáról, Szentendréről, annak macskaköves utcáiról, sikátorairól. Többször felbukkan verseiben szeretett édesanyja és dédikéje alakja is.

A szeretet varázslatos kapuit tárja fel, belelát az állatok lelkébe, s a botladozó őzikében, a szárnyát bontogató kis madárkában is magát a költőt, de legalábbis erős empátiáját érezzük. Szűzi hattyúvá válik, s a tenger az élet hullámait veri fel.

Sokszor átsuhan a költő szívén az aggodalom, de bármely természeti szépség reménnyel tölti el, megcsillannak a harmatcseppek a tövises rózsán is, és a boldogság aranypillangója ringatja álomba.

Oly meghitt és családias ez a környezet! Szél anyánk lila ruháját fuvallat fodrozza, Föld anyánk gondoskodik teremtményeiről, Hold anyó mosolyog, s fénylámpást küld nekünk, akik a lírikussal együtt impresszionista módra beleolvadunk a megszemélyesített környezetbe.

Ebben a világban gyakran csörgedeznek kristálytiszta vizű patakok, aranyfényben úsznak a felhők, a fák dallamos sóhaja hangzik, frissen zöldell a pázsit, a tenger pedig éppoly sötétkék, mint a kedves vagy egy illékony alak szeme. Megszemélyesíti a kék szőlőfürtöket, felröppen a boldogság kék madara, a hajnal is kék, mint az ég, a víz. Amerre jár, csodaforrás fakad. Miközben keresi, megteremti az édent. Olykor a felhők között rejlik a békesség.

A csodára várakozás hat át mindent ebben az elégikusan múltidéző, elfogódott hangú lírában, mely csupa-csupa vallomás. Tündérek kórusa játszik aranyfuvolán, aranyhajú szirének dalolnak csábosan, vízi sellők tűnnek fel anyáskodva a halak között, a remény tündéri lábnyomán felcsillan a fénysugár, a derű, a remény, a boldogság.

Többször kifejeződik Lám Etelka honszeretete is, a svédországi tenger habos hullámai mellett ódai hangon szól Dunánkról, történelmünk hű követőjéről, de megénekli a szőke Tiszát és a Balaton kékjét is.

A hófehér hattyú, a hólepte keresztfa, a gyöngyvirág, a visszatérő viharok és esőcseppek, a frissítő tavaszi zápor a tisztaságot, megtisztulást jelképezi, a megfestett vihar után béke telepszik ránk is, nyugodt a táj és a bensőnk, napsütés, derű fogad minket.

A természetessel szemben ott a délibáb világ, mely megfagyasztja a szíveket. A lírikus elítéli a pénz uralmát, a hatalmat, az érzéketlenséget, s keresi a becsületet. De gúnyosan felkacag a bűn… Viszont a gazzal borított kert, a fertőzött lélek kigyomlálható, s a lélekvihar után megjelenhet a szivárvány! A felszabadító, feloldozó  könnyek igazgyöngyként gurulnak, s tündököl a szépség a harmatcseppek tükrében. Varázslatosan megcsillannak a vágyálmok is a csillagkelyhekben.

A csend puha és selymes, szinte tapintható, csak a lélek hangja muzsikál benne, s kitárja az érzelmek kapuját. Aranyhárfán dalol, angyalarcot rajzol a szél, és sokszor érezhetjük az ibolya vagy a csábító rózsa illatát, miközben érezhető az örökkévalóságban a halhatatlan Teremtő gondoskodó jelenléte. Opálgyűrű, varázssíp című mesekönyve után ismerkedjünk meg Lám Etelka érzelmekben gazdag lírájával és néhány tiszta lelkületű novellájával is!

(Kutasi Horváth Katalin)