Sárváry Mariann: Ecsetem és tollam [KMI A 014]

Sárváry Mariann könnyedén navigál az irodalom tengerén, miközben belevegyül régebbi korok örvényeibe, s otthonosan mozog akár a görög mitológiában, Dante vagy Balassi Bálint, de ha úgy adódik, Camus vagy a nyugatosok világában. Nemcsak átérzi Dsida Jenő, Radnóti Miklós, Tóth Árpád, vagy az akár több száz évvel ezelőtt élt alakok örömét-fájdalmát, de átveszi szóhasználatukat, nyelvi sajátosságaikat is, így ötvözi a múltat a jelennel, az egykori formába öltve érzéseit, korunk ellentmondásait, miközben a magány nektárja a részegségig átitathat minket is, de talán lesznek még szelíd esték, melyek emlékké nemesedhetnek…

A szerelem bűnösei, Paolo és Francesca többször felbukkan írásaiban, s miközben krúdysan megelevenednek – akár a Zene Házában tett látogatás vagy egy svájci utazás közben – a letűnt korok ismert alakjai, vagy felélednek régmúlt idők jellegzetes tárgyai, az időutazó közvetítésével minden üzen a mának. Párhuzamokat állít bölcsességeihez, értékítéletet sugall a sorok között, az erkölcsi tanulságot viszont nekünk kell levonni.

Különleges művészi világában szurikátáját Csáth Gézának hívják, Nautilusán Némón kívül Pheidias is felbukkan, hogy a madáchi Falanszter hangulatát elénk tárva figyelmeztessen: nem jó irányba haladunk. Sokszor már a címek is áthallásosak.

Az igényes – és színes, a szerző saját festményeivel illusztrált – könyv versparafrázisait és novelláit – mint Boccaccio Dekameronjában – a járvány foglalja keretbe. Rávilágít: a Covid kellett ahhoz, hogy túlhajszolt világunkban egy kicsit lassítsunk, s természetes igényeinkhez, magunkhoz és egymáshoz visszataláljunk…                              

(Kutasi Horváth Katalin)