Láttam és most itt állok
Nem bánt a nap, a szél, a fagy,
Számomra kortalan az idő,
S a tudás az ami álmodni hagy
(Halo)

Ki vígan élt, ki hallgatag
vitte mit sorsa rá ítélt
feledve a gonosz kacajt
s az éjt, mi felfalja a fényt.
(Efraim) 

Élni nem elég csak úgy
Céltalanul, oktalanul,
hogy másoknak adod magad
s a végén semmid nem marad
(Oros Eszter)

csak porhüvely, mint rossz kabát
- lelked, ha elszáll - a sárba hull
s a sáros hantra pár virág
elfonnyadt szirma tán lehull.
(Efraim)

Testvér, a virág semmit sem jelent,
lehet hát fonnyadt, s vetett,
csak legyen ki téged emleget
Jó kocsmában magyar bor felett.
(Hamvas Ákos)

Annyi sors és annyi élet,
mi szétolvadt az évek alatt.
Visszagondolni is félek,
mert elszállt mind, mint egy pillanat.

Volt értelme? Hogy megérte?
Eldönteni vajon ki meri?
Ez unta, az meghalt érte.
Amaz az értelmet keresi.
(Karaffa Gyula)

Hány ismerős ment el fiatalon:
árnyékot sem hagytak a friss havon...
Ami elmúlt annak már vége:
sem örülni, sem sírni  nem kell érte.
Minden "ma" , minden új nap: új remény,
inkább erről szóljon a költemény.
(Claire)

Hány ismerős ment el fiatalon:
árnyékot sem hagytak a friss havon...
Még itt vagyunk, mint fosztott téli fák,
csak nézzük, mint vajúdik a világ,
s nem szüli meg a béke egerét.
Tudjuk, de nem mondhatjuk: már elég!
Csak állunk mozdulatlan, révedezve,
mindent látva és álmokat temetve.
Ami elmúlt annak már vége,
sem örülni, sem sírni  nem kell érte.
Minden "ma" , minden új nap: új remény,
de erről máskor, másik  költemény...
(Sida)

Kérdésetekre, hogy mint is vagyunk
a végeken, íme a válaszunk:
a hó esik, süvöltve fúj a szél
a fagy harap. Rút ordas ez a tél,
bordánkba kap, ingünk alá bejár.
Biz kedvesim, vágyunk tavaszra már.

A jó tavaszra, s hogy lágy a föld
szánthatjuk őt, s életet ültetünk
s vecsernye táján, ha kondul kis harang
imára szólít minket egy égi hang.
Ajkunk suttog egy régi-ős imát,
lelkünk jól végzett nap öröme hatja át.
(Efraim)

S ha munka s a gond már elvégezve
mulattatnánk magunkat tán egy kicsit,
zeneszerszámot veszünk ím a kézbe,
és jó zenét játszunk, ami felvidít,
mert lelkünknek ez kell az ima mellett,
a feledés, zene, a víg tekintet.
(Karaffa Gyula)

Van olyan is, ki égre néz csak
és sütteti kövér hasát
elnézi, hogy a többi gürcöl
s ő várja csak a kész zabát.
Ha dirigálni támad kedve,
Jobb ha elbújsz, útjába ne akadj,
hiszen goromba mint egy medve.
(Karaffa Gyula)

S olyan is van ki országot vezet,
ám nem érezte még mi a hideg,
nem érzett fájdalmat, éhséget,
de kihasználja, amit lehet.
Szegénynek, özvegynek nem segítője,
csak azt firtatja, ki  az őse,
az ország sem érdekli, csak a pénz. 
(Sida)

S ő ott feküdt pihegve lenn a sárban
fehér szárnyával takarva el szemét,,
szégyellve tán, hogy végleg megfeneklett
bukott angyalként, s a földre így leért.
(Efraim)

De miért Ő bukott el? Nagy bűn volt az övé?
Neki kellet miattunk lezuhannia?
Meddig várhatjuk el joggal mástól,
hogy a szenvedést helyettünk felvállalja?
(Karaffa Gyula)

Vannak még milliós csapatban
Fehér libák és angyalok
Felhők között suhanok félve...
Jaj meg ne mondd, hogy mi vagyok...

Ha puskavégre kapna bárki
Az lenne nagy vadász hiba
Megtudná karmol-e az angyal...
vagy azt hogy pofoz a liba...
(Sida)

.Ó, Angyal, mondd, mért erre repültél? Miért?
Fogainkat fenjük, húsodat marni szét.
Falni készülünk a világ érrendszerét,
vagy a világ készül bennünket falni épp?
(Karaffa Gyula)