Szó-szövő 81.

E heti 8 szó a következő:

ember
rohanó
természet
időt
lépés
örök
kert
hangulat

Fogd a kupát!

Embert ölelő falak nőnek,
magvat adunk a szikkadt mezőnek,
letört virágok ápoló bástyái lettünk,
és nincs tovább.
Sajogva marjuk az örökkévalót ,
de az elrohan, a gúny marad
mint kert helyén a sivatag .
' Egészen humánus természetűek
ezek a betonépítmények, csak
nem engednek ki. Baj? '
A halászhajók hangulatát elfeledtem,
a sót nem érzem többé
csak a rongyossá lyuggatott
gönceim szagát, hiába a molyok -
elégnek ők is mikor meg akarják
állítani a láncon totyogó időt.
Lépések tépik a teret,
nem látni arcát, közeleg
a mérget borba rejtő fönséges
szultán ébenszín lován
(Sebők Anita)

Lépéseink

Rohanó reménység
a természet ős-útjain,
örök homályvirág nő;
az idő mint az ember -

elhagyott,
kerti
kő.
(Dobrosi Andica)

HOVÁ SIET A SÓHAJTÁS

A rohanó ember
ha lehagyja az időt,
egy utolsó lépés, mi
felébreszti őt.

Állj meg, és csodálkozz:
a természet hangulat,
egy örök kert, mi
szívedben megmarad.
(Gállai Juli)

1. Pozitív rímelő

Állj meg, ember:
kerted nyugalmában
örök nyár

láss, te ember:
szíved zugában
öröm vár.

2. Zen abszurd
...

- A rohanó időt jöttem leolvasni, ember. És már állok is tovább!
- (Minő természet...) Jó napot! Tegyen egy lépést az örök kert felé. Itt nincs leolvasó, sőt még idő sincs. Na, jöjjön, és adja át magát a hangulatnak.
- Ez a kertkapu mindig így nyikorog?
- ...(Javíthatatlan ez a férfi...)
...

(Mert mindenkiben van egy időnélküli és időntúli kert. Csak nem árt néha megolajozni a kapuját.)

(2004. június 8.)
(Molnár Szilvia)

emberi szavainkat add meg nekünk,
hóba fúlt sikolyainkat temesd csak,
hisz a menekülő tájban, névtelen vagyunk -

hasított ölű most a táj, a kert, jön az alkony,
beköszön, megtöri a csendet, hálóból szőtt szavakkal -

sebesült ég száll keresztül az érkezők arcába,
a vágyak felfalják ezt a csendet, mint egy
emlékét, az erekét egy csontos kézen, most
csend van, belül, egy rózsa áll árván -

arc nélkül egymás arcába nézünk, igaz
csillagok vergődnek testünk poklában,
belenézünk a padon ölelkezők szemébe,
hisz csak úgy élhetünk tovább,
ha mindennap hazavárnak
(Jega)