SZÓSZÖVŐ - 110.

E heti 8 szó a következő:

ragyognak
testek
suhan
megremeg
kezek
keresztet
széthullott
világ

Misztérium

Ragyognak a testek, mikor suhan a képzelet.
A kéz megremeg, mikor rajzolja a keresztet.
Halk szóval imádkoznak, mikor mások ordítoznak.
Széthullott a világ, hát állíts neki keresztfát!
(Sztakó Zsolt)

110. strófaszelet

Billió
széthullott keresztet
nyög a világ,
a testek égnek,
a kezek tépnek,
megremeg a lélek
és angyal már régen
nem suhan,
nem ragyognak
a felhők alatt
imádkozó délibábok,
mert billióból
csak egy isten maradt.
(Betyár Benő)

Mindennapi rettegés

Robbanás lett úrrá a csöndön.
Darabjaira hullott szét a világ,
s megremegtek a kezek.

Testek hevertek a kövön,
furcsa halomba szórt virág,
s nem ragyognak már a szemek.

Keresztet nem viselt ki tette.
Hite szerint így suhant lelke
át a paradicsomi létbe.

Elvakult gyűlölettel büntet
valótlan-valós hittelent.
Emberáldozattal engesztelve
gyilkos, barbár ősi Istent.
(Kováts Péter)

ítélet után

széthullott e föld és én egyre szédülök
testek zuhannak minden egyre csak pörög
s élet nélkül az éjszakát
némán virrasztom újra át
fejfák ragyognak és izzón öreg kezek
keresztet tart magosba mind a fej felett
suhan a fényes semmin át
a hangtalan beteg világ
a fémes csendben ismét némán megremeg
a sok kereszt magosba mind a fej felett.
(Egry Artúr)

Rózsa

A tündöklő rózsa, a szív virága
Illata felszáll, s érzőn átkarolva
Szirmai hullását ahogy figyeled
Megremeg a révedő tekinteted

Selymes szirom, a csodás jelen
Suhanó percek lángszőnyegen
Széthullott gondolat, égő testek 
Csillapítani nyújtott féltő kezek

Szélesre tárt időben a pillanatot
Érezve az áradó mézédes illatot
Megragadva él ez a szúrós virág
Szerelemmel telve - nyílik a világ.
(Mimangi)

A világmindenség

Fekete ízű,
Porladó, élő,
Keresztet tépő,
Hitetlen hívő.

Ragyogó, szálló,
Testetlen, látó,
Suhanó szárnyú,
Felettünk álló.

Két pillér, Két vágy,
Két érzés, két árny,
S e Két létből
Születik világ.

2.

Fekete árnyak suhannak el mellettem. Remegve nyújtom ki kezem,
érzem, hallom, látom őket. Meg érintenek, elhajolnak, hozzám bújnak...
Játszanak velem. Futok, rohanok feléjük, majd falba ütközök s
hanyatlok. Értük, velük, előlük rohanok. Kergetnek, űznek, megfognak s
nevetve elengednek. Kacagnak rajtam, amint meredten keresem őket.
Nevetve siklanak ki kezeim közül. Felettem lebegnek, majd rajtam
keresztül alábuknak s bennem teremtődnek meg. Érzem őket. A
torkomban érzem  fanyar ízük... Az agyamban bekúsznak gondolataik.
Sikoly, halál, vágy és vád...  Futnék... Maradnék... Játszanék... Élnék...
Félek!
Belém bújnak, bennem vannak, féreg létre kárhoztatnak. Nem tudom,
mit teszek és azt sem, hogy mért? Gép vagyok, mit irányit egy lény. Egy
arctalan, hangtalan, íztelen, élettelen, lényegtől, anyagtól, mindentől
távol eső valami. Bennem van... Én vagyok. Mi vagyok? Ki vagyok? Mért
vagyok? Csak Test... Élnék? Robbanás, zaj, hangtalan sikoly...
széthullott képek s világok robbannak szemem elé... Kezemben tőr.
Véres és fagyos... sikoly süvít fülembe... Reflektor gyullad, állok
meredten, kezemben gyilkos ként tőr van. Előttem fekve, véres halott... 
s vére kezemről cseppen. Szaladnék én, de dermedten állok. Lábam
megremeg s nem enged... Mi történt itt? Mit tettem? Fekete árny lebeg
felettem.
(Oláh Anikó)

széthullott a világ,  csak mi vagyunk te és én, a tartalmát vesztett idő
megremeg, nem ketyeg, csak van velünk egészen, bennünk suhan minden perce
csendekből csendekbe, átfog a jóság, átfog a dobbanás, betölt a fény, pedig
sehol sem ég semmi, duruzsol a szél, hulláma cirógat, oldja testek melegét,
ragyognak szívek bennünk, lüktet dagadó szenvedélyünk, most lassan simítom
arcod, megremegsz, mert érzed, hogyan suhan át beléd mindenem, kezek vagyunk,
kezek árama, kezek színtiszta nedve keresztünk körvonalát adja, óh vigyük
tovább kulcsolva át teret-időt, ahogy most itt vagyunk, egészen így, egészen
együtt.
(Molnár Szilvia)

Éjjel...

Ó, hogy ragyogtak ott
fenn a csillagok,
míg testünk megremegett,
egymásra hulltunk,
hársfaillat suhant
talpunk alatt, s
tekergőzött hajlatainkban.

Kezeink érintésétől
a világ gyönyöre
nyögte imáját,
széthullott a csend
körülöttünk,
felszakadó sóhajunktól
az éjszaka árnyai
vad táncba kezdtek.
(Pendzsi)

Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti versekről, írd meg nekünk a kritika@verslista.hu címre!