Szó-szövő 113.

SZÓSZÖVŐ - 113.

E heti 8 szó a következő:

néma
szökevény
ébred
izzó
csendet
meztelen
járunk
feledés

Szavak lázadása

A szavak néma szökevények,
fellázadtak és elhagytak,
reggelre kelve mind eltűntek,
nem hagytak mást csak izzó csendet.

Szótlanul, sóváran járunk,
elmentek, és velük a betűk,
mi meg nem tudjuk mi bajunk,
hiszen nincsen rá szavunk.

Pucérak vagyunk, meztelenek,
örökös feledés végzetünk,
mindennap mindent újra kezdünk,
nincsenek múlt s jövő nemzedékek.
(Sztakó Zsolt)

most téged némán énekellek,
itt megül a csend, porba hullnak
a néma harangok -

ünneplőbe öltözötten kihullnak
az izzó éjszakák, a szélbe ébredő
kisétált körutak lógnak csak a semmibe -

az idő amelyben élek, rád találok,
ahová belépek, puszta életem átszállóhelyei

s arcomra reggelente kiül az álom,
a megvakult csillagok, sorsomat bámulom,
arcomat, ahogy a feledés faragja meg
melletted férfiarccá -

ébredek, kutatom magamban
egyenlőségedet, s engedd magad
az elképzelt vershez, hogy szemünkben
soha ne özvegyüljön meg a fájdalom

te énekelsz hozzám, s néma arcom most
zuhan csönd tükörbe, fut hazáig a költő,
majd sötét szobába ébred,
szerelemre lobogja a gyertya -

az izzó csendben szökevényed vagyok,
hajadba bújik ez a tavaszi hóolvadás,
bennünk rezdül leghosszabb éjszakánk
szonettje -

most járok a szélben,
a te hangodon fakultam,
hogy húsz év múlva is megidézzem majd,
repdeső madár hajnalod,
meztelen álombéli arcomat,
s várnak ránk a szökevény csillagok

a kibontott időben,
falnak csapódik az ág,
ősz van újra s szél falazza az ablakot.
(Jega)

Néma világban, feledések árnyékában...
Meztelen járunk, mint halott szökevény...
Izzó tekinteted mély csendet áraszt...
S a távolban egy más élet ébred...
(Tristan Lind)

Azt hittem meztelen
talpam a feledés
útját tapossa régtől,
de ez az izzó hajnal
mindent visszaforgat!
Emlékek néma árja
hull újra rám az égből,
s mint rémült szökevény
lesem a tűnő holdat...
(Kamarás Klára)

Eszmélet

Néma feledés ébred,
megtörve a meztelen csendet.
Riadtan hallgat a pillanat.
Szökevény módjára járjuk
ránk szabott életünk
izzó, parázsló útját.

Eszmélünk, minden ütközésnél.
A kapu túloldalán nincs más, csak emlékezet.
(Gállai Juli)

Múltkő

Míg nem ismertél
Némán ragyogtak a csillagok
Míg nem ismertél
Csendben múltak a nappalok

Éjre ébredő, s izzó napjövevény
Hangtalan, fénytelen szökevény
Szürke napra hull feledés fátyla
Mozdulatlan múltat így felváltja

Ha nem ismerlek
Némán járom a csobogó patakot
Ha nem ismerlek
Csendben várok sodródó pillanatot

Két szemed izzó sugara áthatolva
Jéghegyen, féltően rám ragyogva
Ezer színben tükröz egy szilánkra
Tovatűnő néma, múltkő darabjára.
(Mimangi)

Fázom

Feszítő néma csend vesz körbe,
Szomorú tekintetem behúz a tükörbe.
A jelenben csupán átutazó szökevény vagyok,
Menekülés közben találnak rám a hajnalok.
Lelkem izzó tűzgolyóként tombol,
Az ébredő önmagam az életből kortyol.
Az örvény lerántott, a mélyben
A saját vágyam hívott magához
Hogy hova tartoztam eddig - már nem tudom,
Merre vezet a szívem � még nem tudom.
Befelé nézek, a szemem lehunyom,
Képzelt simogatás játszik a karomon.
Hideg a bőröm, uralja minden sejtem a remegés
Nem akarom, hogy létezésem felfalja a feledés.
(M. Eszter)

1.Valami-valaki..

Izzó napnak sugara lelkem kényezteti,
Meztelen gondolatát agyamba vetkőzteti,
Némára hangomat leereszti,
Érzem, akaratomat valami kergeti.
Szökevényként járunk, s az életem eteti,
Feledés? - mi ez? - valaki nem engedi..
Ébredve kérdezem...
A csendet e életbe ki szereti?

2.Érted ébred

Izzó testem vízbe úszva ébred,
Szökevényként érzem magam érted,
Megremegve feledést kér vered,
Meztelen testem mindig félted,
A néma csendet ajkamról nézted,
Szerelembe járjunk, álmaimba kerted.

3.Szerelemre vágyva

Izzó meztelen szökevény
Ki néma feledésbe melyed,
Csendbe járva, kérve,
Szerelemre vágyva ébred.

4.Nema,meztelen

Néma, meztelen
Izzó testem,
Kibírni ezt
Kegyetlen ,
Ha te nem vagy velem.
Most hiába kéred tőlem,
Hűsöljek...vagy bőgjek?
Szökevényként ébredve,
A lehetetlenbe reméljek?
A csendet keresem,
Ahol járunk szeretem,
A feledést?- nem engedem,
Ne is próbáld
Kényszerből..
Semmit nem teszek,
Feledni semmit nem engedek,
Néma meztelen
Izzó testem
Kibírni kegyetlen
Ha te nem vagy mellettem.

5.MIKOR...

MIKOR A NÉMA SZÖKEVÉNY ÉBRED,
IZZÓ CSENDET MEZTELENRE VETKŐZTET,
JÁRUNK, S A FELEDÉS ÜLDÖZ MINKET.
(Beatrix)

izzó csendet járunk
meztelen mozdulattal
néma a szökevény vágy

***

bimbózó nyári tüzek
fésülnek hajadba-hajamba
vágyott meztelen mozdulatot

***

elkorcsosul bennünk a csend
bújtatjuk szökevény
ágyék-melegünk

***

izzó mosttal ölelkezünk
egymás hangjában törölközünk
ébred a szenvedély

***

harmónialázban sárga tűz
táncol meztelen
bimbóhevületben

***

ugyanúgy vágy oroszlán-körmök
barázdálnak
mélyítő vájat-tüzeket

***

soha feledés úton járunk
csendet csengünk
hangunk közös mélyvágy
(Molnár Szilvia)

VISSZA - MIKOR LESZ ÉBREDÉSÜNK...

A feledés mezsgyéjén
meztelen járunk
Álom-állomásos űrhajók
fedélzetén bolyong a képzelet
Szőkevények vagyunk
Néma a táj
és egymásnak némán fájunk
Hullott kővé válunk
a kialakított
kristálytiszta csendben
Egymás sebét tapogatjuk
és feledjük a múltat
unott utakon menetelve kivonjuk
egymásból a szerelmet
Vissza --
Vissza mikor lesz ébredésünk
Izzó szívünk mikor mondja
hogy elég
Ne hagyd szerelmedet veled feledtetni
Elszöktünk egymástól
néma a száj is
A távolság nő
Szökevényként mikor fogunk
egymásra találni
mielőtt ki nem esik kezünkből
--konkrét tárgyként--
az utolsó emlékkép is.
(Dániel Nagy László)

Feledés

Elizzott a kezdeti láng,
meztelen ez az ölelés.
Már senki nem okol senkit...
Égi szelencében a csend,
csak szökevény hangok hullnak:
védjük a magunk csillagát -
azt a parány ékszerdobozt
néma tévedéseinkkel.
A tejút akadálymentes;
külön sávokon járhatunk
fényévekre az ébredés
fájdalmas üstökösétől.
(D. Andica)

Téli csendben

A feledés homályába vész a múlt,
midőn a meztelen fák között járunk.
A csendet nem töri meg a hóesés,
szívünkben már tavaszt várunk.

A szobában sötét némaság,
még nem ébred a nap,
kandallóban néha pattan az izzó parázs,
midőn újra és újra lángra kap.

A múlt árnyai eltűnnek,
ahogy a hó alatt az ősz hamvai.
Szívünk tavasszal újra ébred,
és szökevény reményekkel lesz teli.

Vén fa végzete

Lombos fa volt egykoron, az út szélén.
Hatalmas lombja árnyékot adott a vándornak,
sokan meg is pihentek alatta, mikor arra jártak.

Csendes volt, csak a szél játszadozott vele,
nem panaszkodott akkor sem,
mikor öreg teste betegséggel lett tele.

Némán tűrte az elmúláshoz vezető utat,
végül egy nagy viharban alul maradt.
Nem hajtott többé ága az ébredő tavaszban,

Korhadt teste ott feküdt a zörgő avarban.
Emberek jöttek, feldarabolták,
meztelen ágait, korhadt törzsét kocsira pakolták.

Most tűzben hever, száraz teste
izzó parázsként adja melegét.
Meg-meg reccsen, majd a feledés hamujába vész.
(Varjú Kolozs Mónika)

Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti versekről, írd meg nekünk a kritika@verslista.hu címre!