SZÓ
SZÖVŐ -
114.
E heti 8 szó a következő:
néma
szökevény
ébred
izzó
csendet
meztelen
járunk
feledés
Az ősz peremén
Mint csodaváró, ki már nem hisz a csodákban,
de azért mégis éri néha meglepetés,
úgy vártam, hogy jöjjön el az ősz,
és hozza el a reggeli párában remegő felhő
mindazt a színvarázst, mindazt a pompás felvillanást,
az ezer színben sárguló lombok, amott az őszülő dombok,
mit csak egy impresszionista képes visszaadni,
de az se,
mert hol marad a képről mindaz az illat,
amit egy mámoros napon a természet csodái
csak tefeléd súgnak,
mikor ajkaddal csókolod a szőlőszemeket,
nyelveddel a nedűt kipréseled,
forr a must, benned erjed, tüzesít a Nap heve,
vagy a rogyadozó ágon szemedbe nevet a körte,
és te leszakítod beleharapsz, a lé végigcsurog az álladon...
Mindez bizony barátom nincsen ott a vásznon.
(Sztakó Zsolt)
őszül az erdő, felhők
peremére ülnek a csodaváró angyalok, szeptembert súgnak a lombok, a halott
levelek simogatásában, már repültem égben, ragyogtam a földön, de most élem ezt
a napot, a hónapot, feláldozom a szív oltárára, tornyok dőlnek el bennem,
átölellek magamban, majd felsikoltanak ezek az őszülő szavak -
vetetlen ágy: a gondolat,
a folyó tegnapi avart mos,
nélküled fagyott szavak
levélszekrényünkben.
(Jega)
Szavak
Fagyott szívem feláldozom a szavak csodaváró oltárán, ragyogni álmodtam az
égben, felsikolt bennem földi éltem, szavak dőlnek bennem toronnyá, velünk
repülnek a napok, a szebb holnapot simítják elénk az angyalok, felhők peremére
ülnek a szavak, a múlt levelei vetetlen gondolatok, amelyek kézbesíthetetlenné
silányultak, a jövendő szeptember ágyaz termékeny avart, őszülő erdők lombjai
súgnak halkuló éneket, a csendes Tisza vize mossa elém a szikrázó körút
fényeit, óhajok csobognak talpam alá, magamhoz ölelem a folyó szavait.
(Végh Sanyi)
Verses mese
Elindultam felfedezni a világot,
s mivel a Föld kerek, cseppet sem féltem,
hogy találok vissza. Mentem, mendegéltem.
Árkon, bokron át baktattam, vártam a csodát,
fejem fölött bólogattak a dúslombú fák.
Összesúgtak a lombok, egy ágon kismadár
kérdezte, merre visz utad, széles e határ.
Mondtam messze-messze, kéne egy batár.
Egyszer csak ott termett egy hintó! Úgy látom,
meglepett e fordulat, igaz, barátom?
Izgalomba hozott engem is, hidd el -
tovább menjek vagy vissza? - ez égi jel...
Tovább küzdöttem magassal és méllyel,
égen, földön, vízen, hegyen, völgyön át,
a lovas hintó repült, nem ismert akadályt.
Majd ötven évig az idő kerekén
suhantam, de megállt a szekér, a tetején...
Most merre? Állok a világ peremén...
(Bambusz)
Utolsó zuhanás
Egy szikla peremén állok,
egyensúlyoz bennem a vágy,
ha elveszítem, Ő nem érzi
az utolsó zuhanást.
Kérdezem az eget ki vagyok,
a sok felhő csak kinevet.
Jöjj szél! Kergesd el a
sok csúfolódó felleget.
Ó, szél hozd el nekem,
a választ amit keresek,
Mélybe ránts magaddal,
lombok karmolják szememet.
Éljem túl a zuhanást,
érintsen csak fájdalmas érzés,
hagy legyen kérdésemre a válasz
az út végi meglepetés.
(Poéta)
Szóvirágok kertjében...
Meglepetést súgnak a lombok,
míg álmodom egy felhő peremén.
Csodavárók öröme szemedben
hozza a varázslatot felém.
Titkok bimbói közt az ágon
pillangót ébreszt a tavasz.
Hozd, kérlek, hozd ezer virágod,
legyen szívünk örökké kamasz!
(Szabolcsi Zsóka)
1. - FELHŐ PEREMÉN
Felhő peremén ülő szárnyas angyal,
Nézz le remegő szívemre,
Mely vérzi a szeretetet.
Éjt, nappalt nem ismerve
Száll a messzeségbe,
Meg, megpihenve,
Sűrű lombok árnyékában.
Pihegő, csodaváró szívemnek,
Küldj onnan a magasból üzenetet,
Melynek fejlécén e szó
Meglepetés, szerepeljen.
E meglepetés legyen, mire vágyom,
Elveszettnek hitt barátom
Dédelgető szavai,
Melyek fülembe súgnak: Bocsáss meg!
Remegő szívem már nem vérezne!
Boldogságtól könnyezve szállna,
Repülne, Vissza keblembe,
S dobogna mindörökre.
2. - A járda peremén
A járda peremén állok,
Kezemben ernyő,
Lépjek le az útra,
Melyen tócsákban áll, a
Gomolygó felhő tartalma?
Arrébb egy öreg, vastag törzsű fa,
Alatta száraz a járda.
Sűrű lombja nem ereszti át, a
Gomolygó felhő tartalmát.
Bókol a szélben, zöld lombkoronája,
Hívogat az ágon sok
Csillogó csodával, a
Gomolygó felhő tartalmával.
Ernyőmet becsukom, s a
Fa alá állok,
Ekkor veszem észre, egy ágon,
Turbékoló galamb pár ül.
Hallgatom beszédüket, s
Közben kérem a szelet:
Hozd végre a Napot,
Szárítsa fel a vizet!
Állok és várok, csoda várok,
Mikor szűnik végre sokasága a
Csillogó esőnek, melynek
Minden cseppje tükörképe, a
Gomolygó felhőnek.
A galambok súgnak-búgnak,
Az idő halad, s a szél üzenetemmel
A Naphoz szalad: ott a fa alatt
Egy csodaváró, kéri, szárítsd fel a
Gomolygó felhő tartalmát!
A barátságos Nap megszánt engem
Ott a fa alatt, és
Sugaraival átvilágított a
Gomolygó felhő tartalmán.
Erősebb volt az esőnél, s a
Sűrű lombon áthatolt,
Melegségével kicsal
Az öreg fa alól.
Felnéztem az égre, én a csodaváró,
Tátott szájjal meredtem a felettem tündöklő égre,
Mert a Nap színes ruhába öltöztette a
Gomolygó felhő tartalmát.
Ott fent egy meglepetés, egy ajándék,
Egy pompázatos szivárvány,
Mely megfestette a
Gomolygó felhő tartalmát.
A járda peremén állok,
Kezemben ernyő,
Lépjek le az útra,
Mely tócsáiban a szivárvány
Remegő arca rám nevet?!
(Szabó Gitta)
Ösztönjáték
Szüntelen súgják az ősi női ösztönök,
hogy az akarat a tudatból az ölembe költözött.
Meztelen testem védtelen fekszik
A homályos felhő-ágyon
Mi változtatna a természetes vágyon?!
Egy madárka énekel lombok közt az ágon
Lehunyt szemmel tűnődöm az édes szerenádon
Akarok-e vakon a semmié lenni?
Ékes testemben fattyat nevelni?
Akarok a napsugárral párba tekeredni,
Akarok a fényes magjával keveredni.
Akarok a gyermekünknek friss kenyeret adni enni
Akarok szeretni, szeretve fénnyé lenni.
Akarok könnyedén a Nap peremén ülni én,
S nézni alant, ahogy csodavárnak
A színes tetejű apró csodavárak,
Köröttük csillogó patakok csordogálnak
Vizüket tápláló könnyeimen át téged látlak.
(M. Eszter)
VADÁSZ CICÁM
Két kis madár fenn az ágon,
Csiripelnek s ahogy én latom,
Eljátszva, nem törődve macskámon,
Ki figyeli őket, nagyon ügyesnek találom.
Ficánkol ölembe, megkarmol s átugrik,
A csodavárak mögé egyből elbújik,
Onnan lesi, ahogy a madárszó hangzik,
Lombok s ágak közé lassan lopakodik.
Meglepetés lesz tán most?
Végzetes macska-veréb ölelést tán e perc oszt?
Nem sejtve mit a véletlen hozott,
A felhőből mikor eső csepp omlott.
Elriadt verebek repülnek,
Nem tudva kitől/mitől menekülnek,
Az ablak peremén megpihennek,
S aztán hamar tovább mennek.
Ott maradt cicám bénán
Észrevétlen eltűnt madarak ágán,
Az elrepült pompás ebéd álmán,
Elgondolkozva elveszett vadász karán.
A levelek szelet súgnak a fa szárán,
Gyere be a házba drágám,
Lesznek verebek még a fa ágán,
Csiripelve árulják mindig magukat ám.
(Beatrix)
1.
mesélj nekem szél
mit súgnak néked lombok
az ősz kezdetén
ott bárány felhő
játszadozik gondtalan
égnek peremén
madárka dalol
a kopár vékony ágon
búcsúzik a nyár
hozd el nékem őszt
oly gazdag, bő termését
lőn meglepetés
az őszi szélben
lombok közé rejtőznek
a csodavárók
2.
Őszi szerelmes álom
Csend honol már amott az őszi tájon
a fa lombok közt száraz levél zizzen
lepereg számtalan, az éltét megunva
muzsikájuk cseng itt fülembe halkan
szerelmes szókat súgnak ők nékem
titkon mesélik lány szerelmét hozzám
a sárgult őszi lombok borulnak reám
lehullott levelek ők, nekünk zenélnek
Álmodom? nem, oly vékony hangon
apró madárka csivitel fenn az ágon
hozd csak víg dalod, zengő éneked
hogy miről? hát szóljon e dal lányról
akinek hü szerelme már csak enyém
dalolj hát te kedves madárka szépen
zengd világnak s néki halkan szóm
ott az elárvult, vékony, kopár ágon
Őszintén szeretem öt ezen a világon
kékégen fekete felhők tornyosulnak
A látóhatár peremén vihart sejtetnek
Jaj néked, te kedves dalos madárka
sóhajtok, oly nagyon halkan hozzád
mint csodavárók késő esti szeánszon
nehogy már valaki most itt megzavarjon
ahol meglepetés születik síri csendben
e dalom, őszinte vallomás néked kedves
olyan , mint őszi fákon a lehulló levelek
zenéje, csendes, simogató, hozzád szóló
ez csak néked szól, halkan e csendben,
hogy ne hallja ezt rajtunk kívül senki más
a zenénket közben minden madár dalolja
Szeretlek téged , te aranyos kisleányka
ülve itt a felhő peremén mint csodavárók
(Hanyecz István - shf)
VARIÁCIÓK....
a,
Súgnak a lombok
meglepetés a zöld ág
felhőtlen az ég.
b,
Felhők peremén
meglepetés a fűz ág
Súgják a lombok.
c,
Súgják a lombok
felhő hoz meglepetést
száradó ágnak.
d,
Ég pereméről
felhő hoz meglepetést
száradó ágnak.
e,
Ég pereméről
felhő hoz meglepetést
súgják a lombok.
f,
Felhő peremén
csüngnek a csodavárók
súgják a lombok.
g,
Felhő peremén
hozd a csodavárókat
súgják a lombok.
h,
Felhő peremén
csodavárót hozó szem
súg a falombnak.
i,
Súgják a lombok
itt ül a csodaváró
felhő az ágon
j,
Súgnak a lombok
meglepő csodaváró
madár az ágon.
k,
Felhő hozta ág
Súgják halkan a lombok
meglepetés csupán..
l,
Felhő fölöttünk
meglepetést súg a lomb
nincs manna az ágon.
m,
Hideg felhőnél
Csodavárót is hoznak
a lombos ágak.
n,
Súg az ágnak is
a felhő mozgatta lomb
a csodaváró.
(Dániel Nagy László)
Tündérzene
Csoda várva himbálja ágait a bükk,
langy-talajra ejti könnyeit a felhő,
felborzolva lombját, egy madár rebben el
a meglepett, kőarcú fa pereméről.
Égre szúrja szárnyait a kerti lepke
árnyvesztve int a galamblelkű pillanat,
úgy zúg-susog, súgja dallamát az erdőn
visszhangozva, s ifjúságom visszahozza.
(D. Andica)
CSODAVÁRÓK
Falevelet repít a kósza szél,
midőn sétálunk a sárga lombok között.
Lágyan szitál az őszi zápor,
ismerősök összesúgnak a hátunk mögött.
Tudják azt, hogy némaságba burkolóztunk,
tudják, hogy csoda várok vagyunk.
Várjuk, hogy meglepetést hoz a holnap,
várjuk, hogy csoda történik velünk.
Felnézünk az égre néha,
mikor fura érzésünk támad.
Látjuk amint elsuhannak a felhők,
és velük az angyalok is szállnak.
Ott ülnek ők a felhő peremén,
boldogan nevetnek.
Mi pedig fájdalommal telve nézzük,
miként elrepülnek.
Velük száll a múltunk, a jövőnk értelme,
mi pedig maradunk a mába,
a reménytelen jelenbe,
és riadtan figyeljük, hogy szalad az idő.
(Varjú Kolozs Mónika)
Mit súg...
Mit súgnak a lombok?
Mit súg az őszi szél?
Mit üzen az ágon csicsergő kismadár,
amint fülemben halk zenéje kél?
Csodaváró lelkem
kapuját kitárom,
fény csillan szemem íriszén,
apró angyalkákat látok
fenn a felhők peremén.
Most már megértem én
mit súgnak a lombok,
mit súg az őszi szél,
mit csicsereg a kismadár,
amint fülembe halk zenéje kél:
Érhet bármikor fájdalom,
érhet vád, szenvedés, panasz,
lehullhat ősszel a falevél,
dúlhat szívedben harag...
mindig lesz megújjúlás,
hoz neked a szél új tavaszt,
csak őrizd lelkedben a fényt,
s te, Te maradsz.
(Pendzsi)
|
Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti versekről, írd meg nekünk a kritika@verslista.hu címre! |
 |
