Műfaj: haiku

A költő a cívisvárosban él, Debrecen ihletforrássá lett. Itt felnövekedő férjétől is sok mindent hallott, házuk és lakóinak sorsát összefonta verseiben Szabó Eszter Helka, ki Szabó Magda szemével figyelte a város utcáit, a házak homlokzatát, titkokat rejtő ablakait.
Nemrég elhunyt tanár apósára emlékezik, több versben is érezhető személyiségének hatása.
Megjelenik a könyvben a szerelem, a bánat, az elvágyódás, befurakszik a sorokba a betegség, a kiszolgáltatottság. A város múltját is rögzíti. A jól megragadott hangulatképek ablakokat tárnak nemcsak Debrecenre, de az olvasóra is!

A Felhőmadárban hatalmas erejű, ám ellentétes érzések kavarognak. Nyíló virágok illata leng, zöld rétek, elbűvölő havas hegyek merednek. Lelke az égbe kapaszkodik, a fellegek közé, de vágy-ólmai a földre húzzák. Melegséget áraszt, s ő maga is erre áhítozik, de a fény kihuny, minden elillan, minden egész darabokra hullik… Bár a lemondás és a tűrés korlátai közé szorult, a derűt sugározza!
A költő álmaiból szőtt valóság gyakran szertefoszlik, mint ahogy a felhők is változtatják alakjukat, messze úsznak, s olykor elszórják bánatukat, mintha siratnák a földi lelkeket…

Anisse haiku-buborékjai újra felpezsegnek. Létkérdéseket feszegetnek, a jó és a rossz fogalmát lengik körbe, felvillantanak egy-egy borgőzös hajnalt, buja gondolatot, néhány vágyálom is ott rejtőzik bennük.  A múló és visszatérő érzések, megélt hangulatok kipattanásának lehetünk tanúi. Megjelenik a természet is bennük. Előtörnek a megkopott emlékek. Több érzékszervünkre hatnak. Színeket látunk, csörrenést, csikordulást hallunk. Felsír az örök szerelem vágya, s felhangzik az eksztázis sikolya. Belekarmol a létbe a fájdalom, de a csacska macska játékossága egy kis időre elfeledteti a gondokat…

Lélekvisszhangok és olykor üvöltő visszhangtalanság, lágyan kísértő hangok, s a fájó csend kínjai erősödnek fel a Visszhangok 01. könyvecske óta. Csábító hegycsúcsok, döngicsélő múlt, kidőlt fák, vérző szívek és napnyugták bukkannak fel a haikukban. Bevillannak derűs, meghitt, békés és feldörrennek félelmetes, megrázó, örökre mély nyomot hagyó emlékek… Mindent a megismételhetetlen, visszahozhatatlan szépség, az elmúlás fájdalma, az emlék gyönyörűsége, a kiüresedett jelen árnya leng be. Több a fagy, mint az izzás. Elfüstölög a lét…

Az évszakok egymást váltják a kötetben. A tavaszról, nyárról és őszről 15-15, a télről 10 haiku követi egymást. A természet határozza meg Jószay Magdolna érzéseit, hangulatait, megnyugvást hoz számára, feldolgozza általuk az eseményeket, segíti, hogy elengedje a negatív gondolatokat, s hogy megértse saját problémáit. Segíti mások megértésében, ő maga is jobbá válik általa.

A kötetből sugárzik az a földöntúli öröm, hogy voltak idők, s volt egy-egy hely, amikor és ahol teljes mértékben önmaga lehetett a költő, átélhette a kettős szerelmet, amit a Tátra és párja iránt érzett.
Ez az 55 haiku némely különleges, elvesztett édeni, de beteljesült álom, megélt pillanat, látvány megragadása, mely olykor látszólag futó, tovatűnő semmiség, mégis évtizedekre kihat, dédelgeti, újrateremti, jelenné varázsolja őket megidézője… Van, hogy beleolvad a tájba, vagy az olvadt belé, s vált részévé?

A kötet 55 db haikuja egyfajta tematikára épül: a természettel, annak szeretetével kapcsolatos. Az évszakoknak különös jelentőségük van bennük, miattuk változik meg a velünk élő világ. Jószay Magdolna sorai a természet impulzusai által kinyert, velük kapcsolatos, néha átvitt értelmű gondolatokról is árulkodnak.

A Balaton a költő szülőhelyéhez, Tapolcához közel helyezkedik el, gyermekkora nyarainak legfőbb színtere. De az ősz ezer színében pompázó, a télen fagyosan dermesztő és a tavasszal újjáéledő tó is számos érzelmet vált ki belőle. A Tapolcai-medence tanúhegyeinek sziluettje, a szőlődombok lankái ihletik, de életmódja, az úszás, a természetjárás, a csónakázás, a horgászat is visszatérő motívuma haikuinak.

Anisse haiku-formában felmerülő gondolatai, múló, vagy makacsul visszatérő érzései, személyesen megélt hangulatai, még ha meg is próbálja néha kívülről szemlélni és szeretné rezignáltan elidegeníteni őket. Egymásnak feszülő vagy egymáshoz kapcsolódó szavak.
Kibuggyannak belőle, majd elpattannak lét-buborékjai… Ráébresztenek minket valamire… Nem oszlanak a semmibe!
Az ő szemével nézünk, az ő szívével érzünk, s a buborékok hártyáján meglátjuk őt… Hiába csattannak el, megmarad bennünk a látvány, az érzés!