Kutasi Horváth Katalin: Alkotói közelkép
DOBROSI ANDREA
Dobrosi Andrea a Napvilág Íróklub honlapján lelkes amatőrnek nevezi magát, s az olvasóra bízza, hogy eldöntse, jól ír-e. Sok helyen olvashatjuk verseit a világhálón, és nem is akármilyeneket! Sok verslistás játékot megnyert, termékeny költő, gyakran bukkan fel a levelezőlistán a verseivel, néha prózáival is. Kiemelkedő színvonalú írásainak köszönhetően tavaly megkapta a Kortárs Magyar Irodalomért díjat. Nemrég elkészült verseinek válogatása is, az Irodalom Feketén˗Fehéren c. folyóirat 2015/1. száma az ő írásait tartalmazza.
Andreát először a Magyar Elektronikus Könyvtár Csendpelyhek című kötetéből ismertem meg egy kicsit alaposabban, melyben téli gyermekként kis pelyheket tár elénk, s ezáltal ˗ ha figyelmesek vagyunk ˗ összeáll világunk hószőnyege.
– Mióta szórod verspelyhecskéidet, kedves Andi? Mi indított el a költészet felé?
– Versimádatom ajándék a nagybetűs élettől. Mikor dolgozni kezdtem egy irodában, a telefonálgatások alatt firkálgattam ezt-azt, majd a hosszú körmondatokat figyelmesen meghallgatva, azzal párhuzamosan irkálni kezdtem. Azt hiszem, így kezdődött, bár találtam magamtól írást korábbról is, akkor még 17 éves voltam.
– Mesélj egy kicsit a Holdpehelyről is!
– Egy általam megálmodott fórum a FB közösségi oldalon mindazoknak, akik hasonló indíttatást éreznek a versek, az irodalom kapcsán. 2013. június 17-én alakult. Jelenleg 85 tagja van. Saját vagy kortárs, ill. klasszikus verseket lehet beküldeni, de egy-egy videó, zene vagy idézet, prózarészlet is helyet kap.
– Sok versedben feltárul a természet. Milyen viszonyban vagy vele?
– Ezt most hallom először, de lehet, hogy így van. A természetről írni számomra élmény, hálás téma, ahogy az ünnepek, az állatok is. A sze-relem már más, nem szívesen követem a csöpögős vonalat.
– Egyedi módon közelítesz a témákhoz. Ha kell, szókimondó vagy. Mi az, ami a leginkább foglalkoztat?
– Jelenleg beintett a múzsa, az a kis dacos. Időnként ezért prózaírásra adom a fejem, már csak a Verslistás pályázatok kapcsán is, s ha tehetem, részt veszek a különböző játékokon. Néha az aforizmák világa varázsol el, vagy egy-egy gondolatom vetem papírra csak úgy. Azt hiszem, szívesen írnék pár gyerekverset. Egyrészt, mert nehéz, kötött, másrészt imádom a lurkókat, akik talán még fogékonyabbak az ilyesmire a felnőtteknél.
– A Poeten is megtaláljuk gondolataid, s megakad szemünk az andro-meeda néven. Nyilván keresztneved is benne rejlik a szóban, de nem lehet nem észrevenni a szép mitológiai utalást, ráadásul egy látványos csillagkép is eszünkbe juthat róla…
– Így van. Ez mind egyszerre. Ráadásul könnyen megjegyezhető, ami nem egy utolsó szempont.
– Itt azt írod, hogy „Minden vers egy szeletnyi rejtély önmagunkból, s ha ez a misztikum a másikat megérinti, már megérte alkotni.” Mivel egészítenéd ki gyönyörű ars poeticádat? Mit jelent számodra írni?
– Tegyen úgy mindenki, ahogy érez. Az úszó EB kapcsán hallottam, miszerint a sportolók mindent, azaz 100%-ot kihoztak magukból. Ennél többre nincs is szükség. Tenni kell, ahogy a szív diktál. Sosem akadtam fenn pl. azon, ha valakit abszolút nem érdekelt a költészet. Én meg nem vagyok sífutó, zenetörténész vagy tetováló művész. A lényeg, hogy amit csinálunk, abba beleadjunk apait-anyait.
– Melyik a kedvenc versed? Van kedvenc versformád?
– A Holdpehely is azért jött létre, hogy mindenki a kedvencéből mazsolázzon. A versírás olyan, mint a főzés. Néha elrontjuk, túl sós, vagy csomós lett a rántás, a vers meg hemzseg a ragrímektől, vagy a nyelvtani hibáktól; máskor pedig a gasztronómia Olümposzát sikerül létrehozni, vagy a leírt szösszenet lesz „kapós” az irodalmi körökben.
Ami a versformát illeti, nincs kedvencem, de az is lehet, mindegyik az. Ezt meg a zenéhez tudnám hasonlítani. Van, hogy odavagyok a popért vagy a rockért, lehet, hogy soulra, funkyra vágyom, aztán meg a komolyzene is el tud varázsolni, s ha mérges vagyok, döngetem a metált ezerrel. Így vagyok a költészettel is. Szonett, haiku, tanka, limerick, vagy szabadvers, mindegy. Még az is előfordul, hogy az általam annyira szeretett rímeket is a sutba vágom, ha ahhoz van kedvem.
– Azt kérdezed A versben, hogy mi a vers, s hogy ki dönti el, hogy az a vers milyen. „Csupán parádé /a sok kötet, fricska, hecc egy jó köteg, /vagy lelki táp, valósághoz dús köret.” Hogy viszonyulsz a kritikához?
– Inkább csak viszonyulnék. Nemigen van. Természetesen a biztatás jól esik, de nem akarok elszállni. Tudom, hogy vannak hibáim, de mintha az udvariasság táptalajára léptem volna. Szerencsére azért vannak barátaim, akik – ápoló jelleggel – jól megmondják, ha valami nincs rendben, s ha egyezik a véleményünk, én készségesen elfogadom, hisz a jobbító szándék mindig értékelendő.
– Megtaláltalak az Irodalmi Rádió „archívumában” is.
– Mint ahogy a legtöbb hely, az Irodalmi Rádió is anyagiak kérdése, s ezt most nem engedhetem meg magamnak. Annak idején jónak tűnt, s talán az is, de én inkább a Verslistát érzem közel magamhoz, nem akarok többfelé kacsintgatni.
– Itt-ott (a neten, az Irodalom Feketén-Fehéren c. kiadványban) láttam néhány fényképedet. Milyen szerepet tölt be életedben a fotózás?
– De jó kérdés! Azt már mondták rám, hogy „rímbolond”, hát én ezt kiegészíteném a fotóbolond szóval. Szívesen kattintgatok. Régebben manuálisan űztem ezt a „sportot”, de a digitalizmus világában… Maradt a képszerkesztés, azt is imádom.
– Jelenleg mi a legfontosabb számodra?
– Szeretni. A kit és mit kérdőszavaknak nem tulajdonítok nagy jelentőséget.
„…csak az él, ki szeret, / kinek virágillatot hoz a világ, /
kinek a szépség a lelkéből nyílik, / kitárt karja a minden, az élete, /
amibe a gyűlölet nem fér bele, / szeretni fog a bölcsőtől a sírig. / Szívdobbanásod a kereszt alá add, / szeretni nem kínszenvedés: alázat!”
– Köszönöm szépen körültekintő, őszinte válaszaidat, Andi!
(A fenti cikk megjelent a Képzeld el… c. irodalmi folyóirat az évi számában)