Leírás
D. Nagy Judit: Élet-tükröm
D. Nagy Judit nemrég megjelent prózakötete után most lírikus oldalát is megmutatja nekünk, érdekes ritmikájú és „dramaturgiájú” verseskötetében bepillantást enged életébe – hisz élete vonásait tükrözik sorai –, költői műhelyébe, ahol az alliteráció-variációk és egyéb különleges, egyedi megoldások felfedik derűs, mégis melankolikus, játékos, ugyanakkor a mélységekbe nyúló gondolkodó, filozofikus, realista lényét. Feltárulkozik, megmutatja legbensőbb érzéseit, gondolatait, mint ahogy egy tükör is felfed minket, ha belepillantunk. Mindez a könyv címének magyarázatául is szolgál.
Magához vagy a kedveshez, az egykori – megváltozott, vagy épp a változásra képtelen, csalódást okozó – társhoz, ugyanakkor hozzánk, verskedvelő olvasókhoz szól közvetlen hangon. Tekinthetjük számvetésnek, egyfajta összegzésnek, a következtetések – lírikus formában megfogalmazott – levonásának is ezt a könyvet.
A tapasztalást, a leülepedett bánatot, a leszűrt tanulságok bölcsességét mutatja ez a poétai tükör, mely néha görbe, hogy felnagyítsa a hibákat, hogy jobban szembe tűnjenek, máskor kristályéles, tökéletes kórképet, diagnózist állít fel általuk, de néha a múlt vagy a vágy elhomályosuló tükre láttat, s erre árnyék vetülhet, ez pedig néha misztikus, de akár fenyegető is lehet. Főleg, ha arc nélküli.
Egy szerelem emléksuhanása, egy érzés, hangulatkép felvillanása, akár egy bódult pillanat tükörszilánkja vetül másunkra, s olykor a magány néz vissza ránk belőle.
Visszatükrözi a természet szépségeit. A pitypang-metafora üde, vidám színfoltja ellenére éppoly elégikus önvallomássá színezi verssorait, mint mikor feltör a bú, s mikor összemosódik a könny és az eső. Párhuzamos a lélek és a természet változása. Mindig ott vannak a vágyakozás és a várakozás finom vonalai is a feltáruló képeken. Vigasz, hogy amint a harmatot, úgy a könnyet is felszívhatja a nap. Olykor hangulatdalok ritmikája kap fel minket, teszi könnyebbé a fájdalmakat, s tompítja az ijesztő gondolatok élét.
Megszemélyesítések sorával él az évszakok körbejárásakor, s oly érző, oly emberi minden, de hisz a természet elemei is az emberi lelket tükrözik, s kihatnak az érzéseinkre, hangulatunkra, gondolatainkra! A költőben ring az ősz, vele didereg a dér. Én-lírája kivetül a tájra. Rokonnak érzi a holdat, a természet erői lélekviharokat, vagy akár derűt hoznak.
D. Nagy Judit feszesen építkezik, kontrasztokra játszik rá. Felfedi a látszat és a valóság ellentétét. Kritikus szemmel néz körbe, s értékrendszere is tükröződik a valóságot bemutató sorokban. Az öngyilkossághoz, a bűnhöz való viszonyát, az okokat, a felelősöket is felmutatja. Empatikus. Olykor keretbe foglalja a verset, máskor a gondolatritmus tagolja, segíti befogadni a mondanivalót. Szabadabb verseiben is erőteljes a belső lüktetés, a dinamika, a zeneiség.
Szerelmi tükröt mutat, mellyel stílusosan idézi meg Shakespeare-t, máskor jelzőket halmoz, mint Tóth Árpád, megragadja szerelmes korszakainak egy-egy pillanatát, hangulatát, felmerülnek benne a „talánok”, bár rezignáltan tudomásul veszi: nincs már jelentősége és értelme a múlton rágódni. Tömör párbeszédekkel, ellentétek egymásnak feszülésével fokoz, teszi drámaivá a lírát, s tartja fenn a feszültséget. Nála dallá válik a hiány is!
Megjelenik a régi kedves arca is a tükörben, s az meg is elevenedik. Vallomások mellett hervadó emlékek, búcsúk, eskük, arcul csapott pillanatok tűnnek fel a verseskötet lapjain. S azt sugallja a költő, hogy késő és felesleges bárminemű bánat.
Több évtizedes barátságoknak állít ódai, s van, hogy radnótis hangú emléket. Ezeket az emlékező verseket áthatja a megbecsülés, ugyanakkor a múltidézés látszólag játszi könnyed hangja, vagy épp egy különös „szellemidézés” tanúi lehetünk, s ebben a lírában lehetővé válik akár egy képzeletbeli találkozás is az árnyékvilág lakóival, melyben az aprólékos részletek leírása valóságossá színezi a fikciót, így költőnk szemléletes hangulatképet varázsol a megelevenedő tükör felszínére.
Olykor meghasad a lélek, megreped, megtörik az élettükör… Mikor elveszítjük, ki számunkra fontos, belénk hasít a fájdalom. Alakidéző emlékszilánkok csörrennek.
A végső (de nem végleges) búcsú megrepeszt bennünk valami nagyon sérülékeny, törékeny burkot, szívünkbe fúródik egy-egy üvegszilánk, s mélyen felsebez minket. Legyen az szülőt, nagynénit, nagyapát elvesztő szív, vagy egy Ágh Istvánt idéző anya-búcsú szava, egy posztumusz köszöntő, vagy egy párhuzamos, kettős elbúcsúzás.
Érdekes, közvetlen hangú, megindító „szerepjáték” a hű házőrzők elköszönése gazdájuktól.
A könyv külön értéke, hogy D. Nagy Judit bepillantást enged a „tükre mögé” is, beavat a „tündérbánatba”, s fennakadunk „titkai hálóján”, egy ideig bizonyosan fogva tart, elgondolkodtat minket érzékeny lírája.
(Kutasi Horváth Katalin)
Értékelések
Még nincsenek értékelések.