SZÓSZÖVŐ - 116.

E heti 8 szó a következő:

dühöm
megkóstolt
csaltam
viharában
hullott
segítséget
ölt
anyafarkas

A sors

Dühöm téged is megkóstolt,
öltem, csaltam, raboltam,
átkoztak és átkozódtam,
de az élet csak múló hóbort,
és én hóbortos voltam.
(Sztakó Zsolt)

A fény túloldalán.

Tárt ölekben láncot ver dühöm, ébrenlét álmodást árnyékol a párás telehold, révedező éjpillangó kóstolgatja az ölelő angyali simogatást, üvöltő, lángokba hullott vágyak marnak szét, megölt fohászok segítik révedő tudatomat titkokra felemelni, arcomra hullik ez a lebegő fény, sejtelmes szép pillanat repül megcsalt mozdulatokkal üres hívásokra, fázósan ölel a süket éjszaka, tücsök zenél kölcsönharmóniát belém, sebbel nehéz fejjel lódulok a bebugyolált fények után, arcul üt a csend, óvatosan figyel a mozdulat, percegnek éveim gondjai mögöttem, elnyelnek fénykérdések, üdvözöl a lopakodó hajnal, csak egyet hadd lépjek még... napfényből leszünk azután mindannyian, s ott tündöklünk egy felhő peremén!
(Végh Sanyi)

Piroska és a farkas

Felkelt a Nap. Valahol egy kisfaluban, annak is a legszélén egy öreg vályogházban, egy asszony vajúdott. Hamarosan gyermeksírás verte fel az ébredező madarakat. A felkelő Nappal együtt született meg a gyermek. Arca ugyanolyan piros volt, mint a felkelő Nap színe. Ezért édesanyja elnevezte Piroskának.  A családban az egyetlen gyermek volt. Szülei sokat vártak rá, ezért óvták még a széltől is. Mire iskolába került Piroska addigra alaposan elkényeztették. A gyerekek hamar rájöttek erre, és csúfolódva öltögették a nyelvüket a kislány felé. Piroska egyre zárkózottabb, magányosabb lett. Hazafelé az úton mindig hullott a könnye, de mielőtt belépett volna a házba, gyorsan megtörölte szemeit, mert nem szerette volna öreg szülőit szomorítani. Így segítséget sem kért tőlük, csak járt az iskolába egy szó nélkül. Az iskolába vezető út az erdőn keresztül vezetett. Piroska már rég nem figyelte merre vezet, hiszen kívülről ismerte az egész környéket. Egy kora őszi napon, amikor még a fű zöld pázsitként terítette be az erdőalját, Piroska hirtelen ötlettől vezérelve letért az útról, és az iskola helyett a mezőre ment. Ott leheveredett a fűbe. A Nap még elég erősen sütött, így becsukta szemeit. Ekkor tájt, Piroska már kamasz lánnyá cseperedett. Amint ott heverészett a fűben, szemét behunyva, valahonnét odatévedt egy legény. Arcán gyenge borosta ütötte fel a fejét. Nézte a lányt, aki egyre jobban tetszett neki. Az ifjú ember lelkében szerelem lobbant. A vér a fülében dobolt. A fűben pedig ott hevert a csábítás ördöge a lány képében. Vére egyre hevesebben lüktetett. Nem bírt ellenállni a csábításnak.
 Piroska lassan kinyitotta szemeit. Hosszú pillái árnyékot vetettek arcára. Riadtan nézte az idegent.  Egy darabig csak néztek egymásra. Szemeikben szikra lobbant. Lassan közeledtek egymáshoz. A távolság egyre kisebb lett köztük, majd heves, de gyengéd szerelembe estek. Piroska, mint ha misem történt volna, tovább járt az iskolába, de már nem a régi lány volt. Megnőtt az étvágya, és hízásnak indult. Ez újabb okot adott a falubéli gyerekeknek, főleg a kamasz fiúknak a csúfolódásra, de ő, már nem bánkódott miatta. Többé nem sírt. Ám a szülei egyre gyanakvóbb tekintetét nagyon nehezen viselte. Ameddig tudta elkerülte tekintetüket. Igyekezett minél kevesebbet mutatkozni előttük. Végül nem bírta már tovább a feszültséget, és egy napon, zokogva állt eléjük: - Bocsássatok meg! Csaltam, hazudtam! Iskola helyett a mezőre mentem. Találkoztam egy legénnyel. Szerelembe estem vele. Megkóstolt, belém harapott, csókolt édes ajkával..! Felkorbácsolta vágyamat..!
 A szülők nagyon megharagudtak: - Ha ez így van - mondták -, hát menj a mezőre, de örökre! Ne is lássunk, szégyentelen!
Piroska összeszedte kis motyóját, és elindult. Nehéz szívvel, ólomlábakkal ment az ismerős úton. Észre sem vette, hogy a tavasz új ruhába öltöztette az erdőt, és, hogy madárcsiripeléstől hangos a környék. Letért az útról. Egyre beljebb hatolt az erdőben. Hirtelen fájdalom tört rá. Egyre hevesebb, egyre sűrűbb fájdalom. Végül lekucorodott egy mogyoróbokor alá. Nem tudta mennyi idő telhetett el így, mire megszületett a gyermeke. Egy kislány. Hurkás kezecskéi, lábacskái esetlenül kalimpáltak, majd sírni kezdett. Piroska nagyon megijedt, hogy meghallhatja valaki a gyereksírást, ezért csitítgatni próbálta, de nem tudta hogyan kell egy bőgőmasinát elhallgattatni. Félt! Szüleit szégyenbe hozta. Ráadásul a saját életét is tönkre tette. Hiszen tudta már! Hogyne tudta volna, mekkora hibát követett el! De ne tudta visszaforgatni az idő kerekét.  Amikor a baba egy légvételnyi időre abbahagyta a sírást, Piroska halk nyüszítésre lett figyelmes. Felkelt, babáját a fűben hagyta, és elindult a hang irányában. Egy odúban farkaskölykökre lelt. Leguggolt.
- De édesek vagytok! - mondta, és meggondolatlanul nyúlt feléjük.
Ekkor a háta mögül fenyegető vicsorgást hallott. Rémülten fordult meg. Az anyafarkas magasodott föléje, fehér fogait félelmetesen mutogatva. A lány a földön ülve, egyik kezére támaszkodva, a másikat óvatosan felemelve beszélni kezdett a farkashoz: - Jól van! Csak nyugodj meg! Nem bántom a kicsinyeidet! Rendes anyuka vagy, hogy így félted őket.
Igyekezett nyugodt maradni, pedig legszívesebben elfutott volna félelmében, de erőt vett magán. Amíg a farkast nyugtatta ő egyre nyugtalanabbá vált, mert eszébe jutott, hogy a kislányát ott hagyta egyedül a bokor alatt. Tovább beszélt a farkas mamának: - Kérlek! Had menjek a kisbabámhoz! Ott hagytam a mogyoróbokor alatt..
Ekkor a háttérben megjelent egy másik farkas. Sokkal nagyobb az előzőnél, és a szájában egy kalimpáló csomagot tartott. Ahogy közeledett feléje, Piroska felismerte az ő elhagyott babáját.
- Tedd le! Hallod? Ő az enyém! - kiáltotta kétségbeesetten.
Ám a farkas nem tette le. Ösztönösen érezte, hogy meg kell védenie. Mintha csak a saját kölykét fogta volna, egyenesen az odú elé ment vele, és ott tette le.
 Piroska és a farkar farkasszemet néztek. Hosszú percek teltek így, amikor a farkas ismét szájába fogta a gyermeket, és a lány elé vitte. Ott ismét letette. Figyelmét immár a kölykök nyüszítése kötötte le. Társa felé fordult. A nőstény elindult. Együtt bújtak be az odúba a megrémült kölyköket nyugtatni.
Piroska magához szorította a kislányát. Becézte, gügyögött neki, ringatta. Lelke fellázadt, és arra gondolt: - Nem érdekel a falu szája! Mondjanak, amit csak akarnak! Haza megyek anyácskáékhoz, hátha megbocsátanak! - Így is tett. Elindult visszafelé az ösvényen. A ház kapujában megtorpant. Szíve a torkában dobogott. Lassan lenyomta a kilincset. Az ajtó, ismerős nyikorgással köszöntötte. Szülei a sötétben ücsörögtek. Egy hangjuk nem volt, csak halk szipogást lehetett hallani. Mikor a nyitott ajtón keresztül rájuk vetődött a beáramló fény, és meglátták az ajtóban ácsorgó lányukat, egyszerre jajdultak fel: - Istenem! Hála neked!
A mama felállt az asztal mellől, és odabotorkált Piroskához. Nézte gyermekét, majd zokogva átölelte. A baba ismét sírva fakadt, mintha megérezte volna a pillanat hangulatát.
- Apjuk! Melegíts gyorsan egy kis friss tejecskét ennek a csöppségnek! - szólt az urának, és kivette Piroska kezéből az unokáját.
 - No! Jól van! - szólt a még mindig megszeppent lányához. - Megoldjuk! Ne fél!
(Szabó Gitta)

Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti versekről, írd meg nekünk a kritika@verslista.hu címre!